Sokan kérdeztétek, érdeklődtetek, hogy hogy van a legkisebb lányom, és kértétek, hogy írjak róla. A mai nap remek alkalom erre, hiszen a (Manna, Manka, Mankusz, Kaktusz, Kaktiga, Tiga, Tigi és egyéb idiótábbnál idiótább becenévvel illetett) kisasszony ma ünnepli második születésnapját. Tizenkét kiló, nyolcvanhatos bodykat hord, most kezdi a szobatisztaságot és rengeteget dumál. Különös ismertetőjegye, hogy állandóan mosolyog. Mit mosolyog, kacag! Az alábbi videó hűen tükrözi, milyen állapotba képes kerülni akár nap mint nap.
De nemcsak másokon kacag, saját maga is képes kieszelni egy csomó mókás dolgot: fejére húzza a vödröt, bodyjába pakolja az ellopott szaloncukrokat és egyéb apró tárgyakat, a múltkor pedig amikor mondtam neki, hogy mindjárt megyünk a testvéreiért az iskolába, szó nélkül felhúzott a fejére egy sapkát és nekiindult. A lépcsőházban kaptam el, a sapkán kívül csak egy harisnya és egy póló volt rajta.
Amint kiteszem a lábam a nappaliból, abban a másodpercben ugrik a helyemre, ölébe húzza a laptopomat, kinyitja a tetejét és az egérrel szakszerűen kattintgat. (Egyszer kitörölt egy már megírt cikket, akkor nem nevettem annyira.) A telefonom billentyűzárját két másodperc alatt kioldja, és időnként a telefon helyett a távirányítót a füléhez tartva járkál fel-alá, miközben fennhangon halandzsázik.
Ha sérelem éri, felméri a terepet, és igazi színésznőként adja elő a hattyú halálát a legközelebb álló családtagnak: legörbülő száj, elnyújtott siránkozás – már teljes mondatokban fejezi ki nemtetszését. Akkor is panaszkodik, ha nem kap elég kaját, vagy ha nem akarja a hálózsákot felvenni este. Simán odajön és krokodilkönnyeket ejtve óbégat, hogy „Apa elvette a csokiiiiit!”
Igen határozott kiscsaj, konkrétan rettegésben tartja a nővéreit. Úgy irányítja őket, ahogy kedve tartja, ők pedig bármit megtesznek a kis zsarnoknak, ugyanis hihetetlen szeretet, hatalmas ölelés a jutalmuk. (És megszűnik a fülsiketítő sivalkodás is, ami nem elhanyagolható szempont.) Öröm úgy felkelni reggel, hogy azt hallom az egyik gyerekszobából: Málniiiii, dejeeeeeee! És az is boldogsággal tölt el, hogy amikor aludni megyünk, Manka végigjárja a többieket és egyesével kiosztja a jóéjtpuszikat.
Az apjába szerelmes. (És vice versa.) Fél pillanat alatt leveszi a lábáról. Főleg, amikor abban a pillanatban, hogy csörren a zárban a kulcs, rohan felé és kiabálja: „Apa, beteszed a dészídíszít?” Ezután következik a Manka az asztalon táncol című műsorszám mindenki legnagyobb örömére.
Annyira muzikális a gyerek, hogy ha (jó) zenét hall, már riszál, rogyaszt, és fülig érő szájjal táncol. Amibe természetesen nekünk is be kell szállni.
Mostanában ő kezdte erőltetni a bilitémát, tegnap például közölte, hogy „Kaki bilibeee”, majd ráült – és sikerrel járt. A folyóügyeit egyelőre még nem képes kontrollálni. Hiába engedtem neki tegnap, hogy pelus helyett csinos bugyit vegyen fel, kábé tízpercenként történt baleset és törölhettem a parkettát. De ezen nem problémázunk, majd belejön.
Pörög, zsizseg, állandóan dumál (mindig eszembe jut a Shrekből az a mondat, hogy „Szamár, jogod van hallgatni, csak képességed nincs), és annyi szeretetet ad, hogy beragyogja a mindennapjainkat. Neki is köszönhetem, hogy erőt adott az elmúlt nyárhoz, és hogy még inkább élni akarok.
Boldog születésnapot, Manka (Kaktusz, a cicusz)!
Tünde
