Kivettem két nap szabadságot, hogy legyen egy hosszú hétvégénk. Amikor majd nem megyünk sehová, csak otthon, kicsit meglassulva, és egyenesbe rakunk pár dolgot, amit rég halogatunk.
Az idő telt. Valami mindig közbejött. Egy kis foci a gyerekekkel. Egy hosszabb telefon. Egy altatás. Egy peluscsere. A mosogatógép bepakolása. Egy pár órányi szülinap a szülőknél. Az utolsó este is kérlelhetetlenül közeledett, de még hátra volt a vacsora, fürdetés, mese. És akkor úgy éreztem, valami ilyesmi lehet, amikor meghalni készül az ember.
Ott vannak a beteljesületlen vágyak, az elvégzetlen feladatok, amiket muszáj elengedni, mert elérkezik a másnap, amikor menni kell. Még küzdhetnék, felszerelhetnék egy polcot, lerakhatnék egy sor teraszlapot, ha kivonnám magam az estéből. De mire mennék? Mindent akkor sem fejezhetek be.
Tulajdonképpen rendben van ez így. Ha nem volna családom, nem volna értelme annak, amire így nincs időm. Megvalósíthatnék olyasmiket, amik gyerekek nélkül öncélúak.
Ahogy felfénylenek a hétvégém eseményei, jó érzés tölt el: együtt voltunk. A polcot meg felszerelem következőre. Vagy akkor sem. Jó lenne majd az utolsó órában is így visszatekinteni az életemre. Jó érzéssel, hogy együtt voltunk. Mert fontosabbá válhattak a szeretteim, mint a teendők.
Apa
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
