Vagy még inkább: mindkettőnknek elment az eszünk. Ez pörög bennem napok óta. Pontosan hét napja. Beszélgettünk mi már erről. Hogy majd egyszer kéne. Valamikor. Amikor épp nem lesz jobb dolgunk. Aztán hét nappal ezelőtt „szembe jött”. Félig röhögve meg piszokul meghatódva kérdezgettük egymástól: biztos? Biztos. Átbeszéltük. Aztán még egyszer. Meg még sokszor. Mindannyiszor ugyanarra jutottunk.
De akkor nyomás, intézkedni kell. Ha már ilyen hirtelen. Telefon anyámnak, segítsen elintézni. Abban a kisvárosban, ahol felnőttem, meg lehet oldani. Kérelmek, iratok, futás a jegyzőhöz. A jegyző kedves, megértő, természetesen segít.
Minden papír rendben.
Nekem egész héten liftezik a gyomrom az idegességtől. Pasim feje virít, fülig ér a szája. Vigyorgok én is, de közben ott a félsz. Marhaság, tudom jól, nem fog változni semmi. És mégis megváltozik minden. Súlya van a döntésnek. Most nem akarom elrontani.
A fiam is örül, látom rajta, hogy érzi: nagy dolog történik.
Én kattogok, folyamatosan. Mit felejtettünk el? Mit kell még intézni? A párom csitít: nyugi, rendben lesz minden. Ő is izgul, leplezni próbálja.
Most itt állok. Atyavilág, tőlem kérdeznek, válaszolni kéne. Mit is? Ja, persze. IGEN. Hú, kimondtam. A pasim is. Összenézünk, vigyorgunk. Velünk nevet a nővérem meg a férje. Hét gyerek zizeg a háttérben, miközben az anyakönyvvezető kimondja a végszót: Dr. V. V. és Dr. Cz. S. a Magyar Köztársaság családjogi törvényének értelmében házastársak.
drlucifer
