Itt ülök a kanapén, miközben a kisfiam az ovi mini csoportjában ténykedik, a 15 hónapos kislányom pedig a szobájában az igazak álmát alussza. Én még harcolok az ebédemmel, és próbálom meggyőzni, hogy maradjon a gyomromban, de ő csakazértis el-elindul visszafele…
Az egész történet húsvétkor kezdődött. Férjem szüleinél voltunk, és az udvaron játszottunk a gyerekekkel. Egyszer csak egy gólya repült el felettünk oda-vissza, kb. a háztető magasságában. Anyósom egyből feltette a kérdést, hogy kinél várható baba, de mi a lehetőséget továbbadtuk a sógoromnak. (Na, jó, azért gondolatban adtam esélyt magunknak.) Ő hárította a dolgot, és nem is esett több szó róla.
Másnap egy nagyon „izgalmas” szűk 4 órás autókázás után odaértünk az én szüleimhez, ahol éppen a csomagokat pakoltuk be a házba, mikor az egyik szomszéd elment mellettünk az utcán. De visszafordult, elkezdett méricskélni, és egyből megkaptam a kérdést: „Csak nem?” Hát az igazat mondtam neki: „A két gyerkőc a házban, többről én nem tudok.” Beérte a válasszal és továbbállt. Másnap még átjött locsolkodni a fiával, de akkor már nem kaptam semmilyen megjegyzést a (szerintem is az átlagosnál puffadtabb) hasamra.
Miután hazaértünk, nem hagyott nyugodni a dolog, így kedden vettem egy tesztet, és alig vártam, hogy szerda reggel meg tudjam csinálni. Nem kis meglepetésre, de annál nagyobb örömünkre két csík tekintett vissza ránk.
Másnap elmentem orvoshoz, aki a vizsgálat alapján megerősítette, hogy igaza lehet a tesztnek, de következő nap menjek be a kórházba, megnéz ultrahangon. Amíg a kórházban voltam, addig a férjem hazajött vigyázni a gyerekekre, és várta a híreket. Mert ő kitalálta (női megérzéseire hivatkozva), hogy ikrek lesznek. A doki megérkezett, és kezdődött az ultrahang. Mivel ideiglenesen elköltöztették az ultrahangot, így én semmit sem láttam belőle, csak a dokim arcát. Hát nem volt épp megnyugtató, majd pár pillanat múlva közölte, hogy nem lát még semmit, de menjek vissza szerdán, addigra már tuti, hogy látszani fog a petezsák. Hát hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kenődtem el, de a gyerekeknek hála kevés időm volt ezen agyalni.
Végre elérkezett a szerda délután. Mentem a kórházba, hívtam a dokimat, hogy merre találom, és öt perc múlva már újra elemezte az ultrahangképet. Ebből se láttam semmit, de a doki arca már nem volt ijesztő és elég gyorsan közölte, hogy látja a petezsákot, ami 7 mm-es (itt egy kicsit meglepődött, hogy pénteken ebből még nem látszott semmi). Kérdésemre az is kiderült, hogy teljesen jó helyen van. Mikor ezeket elmeséltem a férjemnek, megint jött az ikres dologgal. (Ami egyébként nem zárható ki teljesen, mivel a közeli családomban két ikerpár is van, valamint a ciklusom is elég messze áll a rendszerestől.)
Úgy jöttem el, hogy szűk két hét múlva menjek vissza, akkor újra megnéz, és már szívhangot is kell hallanunk. Ebből egy hét még mindig vissza van.
STM
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
