16. hét

Új rögeszméje lett a lányomnak. A héten kiderült, hogy fanatikusan imád kirakózni és órákig képes pepecselni ugyanazzal a 15 darabos képpel. Karácsonyra kapott ugyan egy kis doboz kirakót a férjem egyik kollégájától, de eddig nem különösebben érdekelte, hiába próbáltam noszogatni, hogy játszunk vele együtt.

Végül a bölcsiben érte utol a mánia, ott most a kirakó számít a legmenőbb játéknak a csoportban, így persze az én lányom is rácuppant a dologra. Amikor egyik délután büszkén mesélték a gondozónővel egymás szavába vágva, hogy milyen ügyesen kirakózott aznap, akkor itthon is elővettük a karácsony óta porosodó dobozt és elkezdtük együtt rakosgatni.

Eleinte azért igényelte a segítségemet, együtt gyakorultuk, hogy honnan lehet tudni, hogy mi kerül a szélére és hogyan érdemes nekikezdeni egy-egy képnek, de pár alkalom után már teljesen egyedül is kirakta az ábrát. Iszonyatosan aranyos, ahogy mormolja magának az orra alatt, hogy „ez a széle sima, ezt az oldalára tesszük”, „ez a három darab mind nyuszis, egymás mellé teszem”...

Mivel padlótól plafonig vagyunk pakolva játékokkal, mindig megfogadjuk, hogy nem kap semmi újat év közben, csak a szülinapjára és karácsonyra veszünk neki valamit, de most mégis elmentünk együtt és választhatott magának egy új doboz kirakót. Ugyanolyat kerestünk, mint amit karácsonyra kapott. Ebben egy szettben kétszer 15 darab van, így a már meglévő két kép mellé a héten kapott még kettőt – ez így biztosan elég lesz egy darabig és elegendő változatosságot biztosít, hogy kirakózni gyakoroljon, ne csak a darabok helyét tanulja meg ugyanazon az 1-2 képen.

Én is nagyon élveztem, hogy együtt tudunk valami újat kipróbálni, de miután sorozatban huszonhatszor is ki kellett raknunk ugyanazt a képet, már nem volt annyira őszinte a mosolyom.

Sebaj, a gyerek minden egyes alkalommal pont ugyanolyan lelkesen ordította, hogy „Anyaa, kiraktaaam!” és ugyanolyan önkívületben járta a győzelmi táncot, mint az első alkalommal, ezt látva pedig századjára is mosolyra húzódott a szám.

Ez a fajta szemellenzős megszállottság egyébként is nagyon jellemző rá. Különösen fájó pont, hogy hiába van itthon számlálatlanul mindenféle színes-szagos mesekönyv, a lányom a szirénázó járművek – munkagépek – tömegközlekedési eszközök szentháromság bűvöletében él. Mindenféle túlzás nélkül írom, hogy az első 20 szava között egészen biztosan jelen volt a dömper, a markoló, az úthenger és a betonkeverő is. A „tűzoltóautót” csak jóval később tudta kimondani, de egyelőre úgy tűnik, hogy ez a legmaradandóbb szerelem.

Én már régóta érzem, hogy közeledek a limithez: ha még egyszer el kell olvasnom katicalány és csigafiú tűzbogaras meséjét, valószínűsíthető, hogy előbb-utóbb én is spontán lángra kapok.  Ezt elkerülendő, új szabályt vezettük be az esti meséhez: egy mese baba – egy mese anya. Egy kicsit könnyebben tűröm a monotonitást, ha legalább utána hajlandó megnézni egy másik könyvet is.

A hét elején végre megérkeztek a Magyarországról rendelt tesós könyvek is, az új rendszernek hála már el is tudtunk olvasni belőlük egyet-kettőt.

Úgy tűnik, hogy a könyvek segítségével a kistesó-koncepció is egyre inkább érthetővé válik a számára. Az új történetek olvasása közben már többször megjegyezte, hogy a baba az ő régi kiságyában fog aludni és mivel ő már nagylány, ő is fog majd segíteni a babakocsit tolni.

Az elmúlt 2,5 év során folyamatosan alakult, fejlődött az esti rutinunk, mindig az éppen aktuális családi helyzethez igazítva. Az elmúlt pár hónapban kiforrott az a rendszer, amit most használunk, kimondatlanul is felosztottuk egymás között a teendőket a férjemmel. Amíg én vacsorát csinálok, ő megfürdeti a csemetét – ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy együtt pancsolnak és legalább 30-40 percet ökörködnek nyakig úszva a habfürdőben. Együtt vacsorázunk, utána egy kis játék, majd a férjem megmossa a fogát és elpakolja az étkezés romjait, amíg én elvonulok altatni.

Az altatás szerves része az esti mese, amit a kutyánk is előszeretettel hallgat az első pillanattól kezdve. Valahogy mindig tudta, hogy mikor fektetjük a gyereket, összegömbölyödött szépen az ágya mellett és félálomban hallgatta az aznapi történetet. Most, hogy már nagyobb a lányom, új rutin alakult ki.

Hármasban odakucorodunk a szőnyegre, a gyerek a bal combomra ül, a kutya a jobb lábamhoz kuckózza be magát és együtt lapozzuk a könyveket. Ez idő közben annyira megszokássá vált, hogy esténként fogmosás után még el sem helyezkedünk a padlón, a lányom azonnal kiabál a kutyának, ő meg rögtön trappol is a gyerekszobába, hogy felvegye „a pózt” a jobb oldalamon. (Bár nem mondta, de szerintem a tűzbogarakat már ő is nagyon unja.)

Az is egyre gyakrabban fordul elő, hogy a csemete már vacsora után rögtön befekszik az ágyába, hogy egy kis lapozgatással rákészüljön az esti mesére. Nagyon örülök neki, hogy egyedül is leveszi a könyveket a polcról, önállóan is nézegeti a képeket és ismerkedik a történettel.

Amikor „olvas”, akkor nem igényli a társaságomat, szívesebben elmélkedik egyedül a lánctalpas markoló változatos használati módjain. Ilyenkor a gyerek és a hozzá tartozó, alváshoz elengedhetetlen, egyre növekvő létszámú birkanyáj bekuckóznak együtt az ágyba, a gyerek fennhangon olvas, a bárányok hallgatnak.

Ez az idilli kép sajnos nem mindennapos, a dackorszak teljes gőzzel robog előre, mi meg igyekszünk túlélni. Az elménk épségének a megőrzése érdekében (és persze az ismerősök-rokonok szórakoztatására) kitaláltunk egy játékot: minden héten összegyűjtjük a legmegdöbbentőbb hiszti-kiváltó okokat, majd vasárnap rangsoroljuk őket és feljegyezzük a dobogós helyezetteket. Igaz, hogy kínunkban, de így legalább tudunk röhögni a néha egészen bizarr jeleneteken.

A hét végére valamiért mindannyian nagyon feszültek lettünk, mi is sokat hőbörögtünk jelentéktelen dolgokon, a gyerek is gyakran és erőteljesen lendült bele a dührohamokba, így volt bőven értékelésre váró wtf helyzet.

Vasárnap estére már nagyon szoros volt a verseny a hiszti-limpián, ezért gondoltam megosztom veletek az első három helyre befutó kiváltó-okokat.

Bronzérmet nyert: Apa nem ugyanabból a bögréből itta a kávét, mint tegnap.

Érthető, nem igaz? A rutin, a rendszeresség mindenek felett, mégis hogy képzeli apa, hogy csak úgy kávésbögrét cserélget? A kutyafáját neki!

Szoros versenyben a dobogó második fokára csúszott: „Anyaa, miért vágtad le a kenyér héját? Nem tudod, hogy én CSAK AZT szeretem?!”

Igen? Mióta? Nem voltam felkészülve erre a pálfordulásra. Érdeklődve figyeltem a kialakulóban lévő dührohamot és egy kicsit úgy éreztem magam, mintha valami alternatív univerzumba csöppentem volna. Az elmúlt 1,5-2 évben szinte vártam, hogy elkérje a panaszkönyvet, ha véletlenül elfelejtettem levágni a kenyér héját a szelet legalább egyik oldaláról, hogy könnyebben hozzáférhessen a pékáru belsejéhez. A szelet héja természetesen mindig a tányér szélén (vagy a kutya szájában) végezte.

A harmadik születésnapjához közeledve azonban kezd ráérezni az élet ízére, úgy tűnik, hogy rájött, hogy a pékáruk egyetlen fogyasztásra érdemes része a héjuk.

Choose your battles, rajtam ne múljon a béke és a nyugalom, innentől kezdve kenyérhéjjal fogom etetni a gyereket, a csücskökért meg majd megharcolunk.

Az aranyérmet érő legelképesztőbb hiszti-ok valószínűleg sokáig toplistás marad: RÁNÉZETT a kutya.

Sok mindenre hajlandóak vagyunk, hogy elkerüljünk egy-egy hisztit, de ez volt a pont, ahol szapora pislogások közepette meghúztuk a határt. Engedelmes, szófogadó a négylábú, de ha egy mód van rá, azt inkább nem próbálnám megtanítani neki, hogy ne nézzen a gyerekre. Világi spanok egyébként, de úgy tűnik, ez nem jelenti azt, hogy engedély nélkül rá is emelheti a tekintetét. Hát...ezt sajnos kénytelen lesz megszokni.

Semmi említésre méltó nem történik, de valamiért a 16. terhességi hét nekem egy mentális mérföldkő. Persze minden hónapforduló az, lehet, hogy csak emiatt érzem különlegesnek ezt a hetet, de mindenesetre nagyon örülök, hogy már ezt is magam mögött tudhatom.

Kívülről is láthatóan növekszik a kistesó, minden nappal egy picit nagyobbnak látom a pocakomat. Arra már nem emlékszem, hogy pontosan mikor éreztem először a lányomat mozogni, de a hétvégén mintha már lett volna valami kis ficergés az alhasamban. Nem tudom teljesen biztosan azt mondani, hogy ez már a baba (lehet, hogy csak a vasárnapi ebéd helyezkedett), de most már bármelyik nap bizonyosságot nyerhetek.

Ettől függetlenül nagyon várom már, hogy mehessek végre újra ultrahangra, már több, mint egy hónapja nem néztünk rá a babára. A havi egyszeri találkozó nem tűnik túl ritkának, de valamiért nagyon lassan vánszorgott az elmúlt pár hét, sokkal hosszabbnak éreztem ezt az időszakot, mint az előző két vizsgálat között eltelt hónapot.

Ha őszinte akarok lenni, akkor ez leginkább annak köszönhető, hogy már nagyon várom, hogy kiderüljön, hogy milyen nemű gyerkőc érkezik hozzánk, akkor sokkal valóságosabbá válik majd a kétgyerekes létre való készülődés, könnyebben el tudom képzelni a legfiatalabb családtagot.

Erre a hétre vagyok előjegyezve a következő vizitre, bízom benne, hogy mindent rendben talál majd a doki odabenn és remélem, hogy azt is sikerül szemügyre vennünk, hogy mit rejteget a lába között a legkisebb ugrifüles.

Salty