A történet hat évvel ezelőtt kezdődött. Illetve akkor kezdett valóságos formát ölteni, addig csak egy kamasz, majd egy nagyon fiatal felnőtt álmodozása volt. A gyerekkorom, mint oly sok kortársamé, olyan volt, mint egy monstre vidámpark. Kisdobos-, majd úttörőtábor, két hetes SZOT-üdülés, jobb években apu és anyu is kapott lehetőséget, így egy teljes hónapig élveztem a Balatont vagy Sopront.
Imádtam (ki nem?), és természetesen még túl kicsi voltam ahhoz, hogy értsem, milyen árat kell majd ezért egyszer fizetni. Aztán eljöttek azok az idők is, és én először nem értettem semmit, miért nem jár az, ami eddig, de aztán szépen lassan a helyére került minden. Mire a középiskolában elkezdtem közgazdaságtant tanulni, már nagyjából, köznapi szinten, tisztában voltam vele, hogy merre hány méter. És valamikor ekkortájt kezdtem el nagyon sötéten látni a jövőmet.
A szüleim tisztességesen dolgoztak világéletükben, sikerült kiküzdeniük magukat a gettóból, illetve a vidéki kis faluból. Volt egy ötven négyzetméteres kis panel, egy Trabant, egy pici kis megtakarítás, hogy ne kelljen a napi kenyér miatt aggódni. De ennél több nem. A világ legnagyobb igazságtalanságának tartottam, hogy az én drága jó apám, aki közel negyven évet dolgozott az egyetemen, iszonyú kínokat kiállva álljon oda elém és a nővérem elé, és közölje velünk, hogy lányok, sajnos nem futja egyetemi tandíjra, ha tanulni akartok, magatoknak kell előteremteni. Én megtettem, a tesóm inkább szakmát tanult, és mai napig is abból él. Saját lakásról szó se lehetett, örökölni nem volt kitől, egyik oldalról sem, kezdőtőke szinten sem beszélhettünk semmiről.
Ilyen háttérrel, körülnézve a lehetőségek között, olyan huszonhárom éves korom táján rájöttem, hogy nekem sok babér nem terem, tisztes munkával semmiképpen. Vagy fejest ugrok egy mókuskerékbe, vagy megpróbálom külföldön. Mire főiskolás lettem, már láttam a példákat magam körül. Volt barátom, aki Ciprusig ment egy vendéglátós munkáért, és volt két barátom is, aki hajózni mentek. Mind úgy gondolta, hogy szakítanak egy komolyabb lóvét, ami legalább az önrészt fedezi egy kis garzonhoz, aztán hazajönnek. Háromból egy meg is tette. Bennem csak az elhatározás volt meg, de túl gyáva voltam. A ciprusi barát egyszer azt mondta nekem: ha nincs bátorságod megtenni az első lépést, akkor soha nem fogod elérni a célokat. Nem volt valami világrengető újdonság, de más szájából hallani mégis kemény ütés volt. Mert kiderült, hogy gyáva vagyok.
Túlságosan gátlásos voltam, és még inkább, baromira féltem belevágni az ismeretlenbe egyedül. A családommal – és tudom, ez ritka adomány – nagyon szoros és mély volt a kapcsolatom. Nem, nem tündérmese. A kamaszkorom környékén volt egy nagyon durva időszak, amikor anyámmal nagyon rossz volt a kapcsolatom. Hogy miért, az egy hosszú történet, és visszanézve már nincs jelentősége, mert a kapcsolatunk rendeződött, még mielőtt otthagytam volna őket.
Mert végül mégis megtettem. Jött egy tíz éves barátságból kialakuló szerelem, aminek már az elején ott volt a kérdőjel, mi lesz velünk. A fiú, aki azóta a férjem lett, kamaszkora óta tudta, hogy itt akar élni. A testvére már itt alapított családot, és a szülei is pont akkor készültek felkerekedni, amikor mi összejöttünk. Én még főiskolára jártam, másfél évem volt hátra, amikor ő a diplomaosztója után indulni akart. De hát közbejöttem. Úgy döntött, megvár, ha én rászánom magam, hogy később vele tartok. Úgy adtam elő, mint akinek van min gondolkoznia, holott a kérdés már régen eldőlt. Nyálas leszek, a szívemben. Mire oda jutottunk, hogy döntsünk, mi legyen, én már tudtam, hogy megtaláltam a páromat. Huszonöt éves voltam, volt mögöttem pár hetes és másfél éves kapcsolat is. Tudtam, hogy mit veszíthetek. De a döntés iszonyú nehéz volt. Háromezer kilométer. Egy új világ, messze mindentől, amit előtte ismertem.
Elmondani a szüleimnek borzasztó nehéz volt. Tudták, hogy menni akarok, végignézték, ahogy nyári diákmunkát keresek (eperszedés Írországban, micsoda „lehetőség” lett volna), ahogy Erasmust próbáltam elnyerni. De arról soha nem volt szó, hogy örökre otthagyom őket. Mert oké, kezdettől az volt szinte az egyetlen kikötésem, hogy nem égetjük fel a hidakat, és ha nem jön be, ha nem bírom megszokni, akkor hazamegyünk. De a szüleim – lévén a lányuk vagyok, talán jobban ismernek, mint én saját magamat – gondolom, pontosan tudták, hogy nem vagyok az a feladós típus. Ha állásunk, lakásunk, barátaink lesznek, akkor már nem fogunk dobbantani, hacsak nem tör ki háború, de ezt eddig szerencsére megúsztuk. És amikor megtudták, hogy nemcsak összeházasodom a párommal indulás előtt, hanem még terhes is vagyok, akkor szerintem már tudták, hogy ez a lehetőség szinte kiesett.
Akkor úgy álltam hozzá, hogy lazán veszem, nem kell túlkombinálni, megpróbálom, aztán majd meglátjuk. Elvégre repülőjegy van, hát majd egyszer én látogatom meg a szüleimet, egyszer ők engem. Aha, ahogy azt Móricka elképzeli, de ezt majd később kifejtem. Miután én is lediplomáztam, nagyon felgyorsultak az események, alig telt el három hónap, és már a repülőn ültem. Totál elmebaj volt, de nem a szüleimtől való elszakadás borított ki, hanem az, hogy az egész életünket be kellett csomagolnom. A lelki megrázkódtatás később jött. Mindenki azt mondta, hogy az első hónap el fog szaladni, a durva honvágy utána fog jönni, készüljek fel. Nos, nem lett igazuk. Nem jött. Az első héttől kezdve jól vagyok itt, nem hiányzik a régi életem, a régi városom. A család, az viszont más tészta. Eltelt kb. egy év, mire felfogtam, hogy mit is tettem valójában. Otthagytam a szüleimet. Önző módon. És igen, ők mondták, hogy menjek, próbáljak szerencsét, ne hagyjam el a szerelmemet, ne ragadjak le miattuk, nekik az a legnagyobb öröm, ha látják, hogy boldog vagyok, és elérem a céljaimat. De a bűntudat akkor is beköltözött a szívembe, az agyamba.
Végül oda jutottam, hogy egy napon vettem egy nagy levegőt, és írtam nekik egy levelet. Amiben sok más mellett két, számomra nagyon fontos dolog szerepelt. Az egyik, hogy soha semmi pénzért el nem cserélném az életemet, őket egy gazdagabb környezetért. Hogy tudom, hogy milyen nehéz nekik megküzdeni azzal a ténnyel, hogy egy élet – 12 évesen kezdett – munkája sem volt elég arra, hogy úgymond elindítsanak az életben. De amit tőlük kaptam, az sokkal több ennél. És kértem őket, hogy bocsássanak meg. Nem az kellett, hogy reflexből rávágják, hogy persze kislányom, ne butáskodj. Azt akartam, hogy gondolják végig, hogy nézzenek a lelkük mélyébe, és ha legeslegmélyebben, mikroszkópnyi apróságban is, de ott van bennük a neheztelés, hogy otthagytam őket, akkor bocsássanak meg. Megtették. És én megkönnyebbültem.
A gyakorlatban a dolog nem ilyen fényes, és nem ilyen egyszerű. Ép ésszel mindenki tudja, hogy így kellett dönteni, hogy ez volt a helyes döntés. Mert egyfelől itt boldog vagyok a férfival, akinek nem volt maradása otthon. Másfelől igen, az anyagiak. Sokkal jobban élünk, mint otthon tehettük volna (mindketten jó állást hagytunk otthon, és még így is). De jönnek az ünnepek, a születésnapok, és nagyon nehéz megélni őket, egymástól távol. És igen, a szüleim tényleg jöttek eddig minden évben egyszer, de a lehetőségek száma egyre csökken, ahogy egyre rosszabbak a körülmények ott(hon), és nekünk egyre több gyerekünk van itt(hon). És persze igaznak bizonyult az a tétel is, amit egy szintén külföldön élő ismerősöm mondott sok-sok évvel ezelőtt, figyelmeztetésképpen. Nehogy azt hidd, hogy majd minden évben haza fogsz menni látogatni. Az első évben akár kétszer is. Aztán pár évig lesz az évi egy „kötelező” családlátogatás. De aztán elkezdesz majd arra vágyni – ha egyáltalán megteheted – hogy mást is láss a világból. Hogy a nyaralás igazi nyaralás legyen, ne csak arról szóljon, hogy minden évben ugyanazokat a rokonokat látogatjátok meg, elmondjátok ötvenszer ugyanazt (igen Béla bácsi, jól vagyunk, nem, nem bántuk meg, igen, jövünk jövőre is). Mondta. És igaza lett. Öt éve élünk itt, és most tartunk ott, hogyha futná, akkor sem haza mennénk már, hanem valahova teljesen új helyre. A gyerekekkel együtt, mert fontosak nekik a távoli nagyszülők, nagynéni és unokatestvér. De a világ nem csak Budapestről szól, lássanak világot. Persze nem futja rá, de ez mellékes.
Tanulság? Nincs. Csak egy történet. Az én történetem, aki otthagytam a szüleimet, a barátaimat, az utcákat, amiket ismerek. Nekem bejött, mert tényleg az otthonommá lett az az ország, amit választottunk. De vannak dolgok, amik veszteséglistára kerültek, és végleg ott is maradnak. Ára van az álmoknak, nem is kicsi. És igen, ha nem lennének a gyerekeim, akkor nem biztos, hogy megtettem volna, vagy így tettem volna meg. De az ő kedvükért érdemes volt. Mert nekik már meglesznek azok a gyökereik itt, amiket mi csak növesztgetni próbálunk itt a férjemmel, és hogy sikerül-e, azt majd csak a jövő dönti el.
Meni
