Az első emlékem a Télapóról egész pici koromból van. Halványan emlékszem rá, hogy hároméves korom körül a szüleim közlik velem, hogy nincs is Télapó. Mikor nagyobbacska voltam és megkérdeztem, hogy miért tették ezt, azt is elmesélték, amire nem emlékeztem.
Azt, hogy én elkezdtem mondogatni, hogy igazából ők teszik a csizmámba a csokit, ők csak megerősítettek ebben. Mégis úgy alakult, hogy a Télapó lett a kedvenc ünnepem. Sok-sok kellemes emlékem fűződik hozzá. Mikor az óvodában észrevettem, hogy annak a fiatal bácsinak, aki beöltözött Mikulásnak, egy gumiszalaggal volt rögzítve a műszakálla, és büszke voltam, hogy én már tudom azt, amit a többiek még nem. Vagy mikor csapdát építettem a „Mikulásnak”, de végül csak megszántam az Apukámat és leszedtem.
Iskolás koromban kitaláltam, hogy én is akarok csokit tenni mások csizmájába. És ezt a szokásomat megőriztem mindmáig. Izgalmas kitalálni, hogy hogyan csempéssz be a húgod kolis szobájába télapócsokit, vagy hogyan jutass el annak a helyes fiatalembernek édességet (aki később a férjem lett), és éppen külföldön lesz december elején. Volt olyan is, hogy egy idős bácsi, akit sikerült meglepnem, azt mondta, hogy ez volt élete első csokija, amit a „Télapótól” kapott.
És itt jön képbe a kislányom. Nekem ugyanis nincs olyan emlékem, hogy hittem volna a Mikulásban, ezért nem tudom, hogy milyen az. Ennek ellenére mégis rengeteg kellemes emlékem van az ünneppel kapcsolatban. Nem érzem, hogy helyes lenne részemről, hogy olyasvalamit hitessek el a lányommal, ami nincs, hogy aztán évek múlva közöljem vele, hogy mégse létezik, akiben eddig hitt. Természetesen ő is fog kapni ajándékot (tavaly is kapott, pedig akkor még féléves sem volt), megvesszük neki a Télapós mesekönyvet, ha azt szeretné, és kipucoljuk a csizmácskáját, de elmondjuk neki, hogy a Mikulás nem létezik, és a csokit tőlünk kapja. Így neki is lesznek élményei, nem feltétlenül jobbak vagy rosszabbak, csak kicsit mások, és nem érzem úgy, hogy becsapnám vele a gyermekemet.
zsizsik
