Azt hiszem, szerelmes vagyok. Szerelmes vagyok egy férfiba, aki nem létezik. Szórakozottan odafirkantom a nevét a reklámújságok hátoldalára és tízpercenként lesem a telefon kijelzőjét csak azért, hogy rájöjjek, ma sem fog jelentkezni. És valószínűleg nem is fog soha. Mert ez a szabály a nem létező szerelmeknél. Nem értitek? Én sem. Elmondom.
Történetünk két évvel ezelőtt kezdődött, amikor egy közös hobbi kapcsán megismerkedtünk. Két erős jellem, aki az első nap cifrán kiosztja a másikat, urambocsá még el is küldi melegebb éghajlatra. Egyébként az a típusú férfi, aki után megfordulnak az étteremben az emberek. Meg akiről a szirupos amerikai filmek jutnak eszedbe, akik az ilyen férfit „jó partinak” nevezik. Épp ezért idegesítő, akit messziről elkerülök – nem szeretem a címkézést, a tökélynek címkézést főleg nem viselem. Aztán a közös hobbi-élmények, sikerek és bukások elsimítják a ráncokat és előbukkan a közös nevező. Olyannyira, hogy egy kívülről piti, általam belülről jelentősnek megélt ügyben mellém áll, sőt megoldja a helyzetet, miközben a férjem struccpolitikát folytat. Mert igen, van férjem. Hét éve.
Kapcsolatunk folyamatos hullámhegyek és völgyek váltakozása, olykor már-már felfordul a gyomrom a sok liftezéstől. Nagyon jó ember, de rettenetesen nehéz vele együtt élni, mert magának való, munkamániás és olykor önző. Hibáit az „értünk teszem” szlogenjével legalizálja. Vitáink sokszor ajtócsapkodásig, és a fejünk fölött bárdként függő szétköltözés gondolatáig fajulnak. Elfáradtam. Elfáradtam mindkettőnk helyett cipelni ezt a súlyt, amit házasságnak neveznek. Mindemellett nem kételkedem benne, hogy nagyon szeret és én is nagyon szeretem őt, de képtelen vagyok ezt így tovább csinálni.
És akkor jön ez: a Sors, Isten ujja, vagy nevezze mindenki annak, aminek akarja. Véletlen összefutás. Nem kell egymás felé rohanó párt hatalmas összeborulással képzelni, egyszerű, rövid beszélgetés az egész. Gyakorlatilag semmi. Mézesmadzag. És mintegy villámcsapásként egyik reggel úgy ébredek, hogy már nem arra vágyom, hogy a Férjemmel megoldjuk a problémákat, hanem arra, hogy élhessek egy másik kapcsolat nyújtotta lehetőségekkel. A lehetőséggel egy olyan életre, amit elképzeltem magamnak. Hangsúlyozom: egy KÉPZELT lehetőséggel. Amiben vannak gyerekek, nem csak a halogatás, és lehet élvezni az életet anélkül, hogy azon rágódnék, nem rontok-e el épp valamit.
És várok. Hátha. Egy hívás. Vagy egy SMS. Találkozás nuku. Kerülgetjük a forró kását. Vagy csak képzelem? Lehet, hogy mindez belemagyarázás és egyszerű, illemtudó jóbaráti kapcsolattartás a havonta váltott sms? Nem is ismerem igazán ezt a férfit. Ő sem ismer engem. Nem tudja, a férjemmel ellentétben, hogy miért nem szeretek előzni, hogyan iszom a kávét, milyen könyveket olvasok és mi volt a jelem az oviban. Azokat a dolgokat, amik egy kapcsolatot otthonossá és egyben meghitté is tesznek. Én pedig felvérteztem őt egy tonna olyan érdemmel, amivel szeretném, ha rendelkezne. Jó tulajdonságok garmadájával, lovagiassággal, családcentrikussággal, illemmel, humorral, érzékiséggel. A képzeletem szüleményeivel. Az, akit elképzelek, valószínűleg nem létezik. Hogy veheti fel egy hús-vér férfi a harcot egy tökéletesnek hitt fantáziával? Ki lehet mászni ebből a gödörből?
A rögeszme veszélyes dolog. Lassan támad, alattomosan, míg szét nem árad benned, de addigra már késő; mire észreveszed, már végzett veled.
És a kisördög soha nem nyugszik, egyfolytában jár a szája: és ha nem csak képzelem? Mi van, ha azért nem mer közeledni, mert úgy gondolja, hogy a házasságom tökéletes? Sokan hiszik ezt. Tökéletes kirakatházasság.
Szívem szerint felpofoznám ezt a nőt a tükörben, térjen végre észhez és ne viselkedjen bolond bugris módjára. Álljon fel és húzza ki a nyakig érő szarból magát a saját hajánál fogva. Meg a romokban lévő házasságát.
De nem megy.
Blanka
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
