November 20-ra voltam kiírva, és december lett, mire megszületett a kisfiam. Azért írom le a történetemet, mert a túlhordásnál szörnyűbb dolog szerintem nincs, és jó lett volna, ha akkor én is olvasok ilyeneket.
A kiírt időpont után minden nap egy örökkévalóságnak tűnt. Hétfő: CTG, ultrahang, minden rendben. Szerda: megint CTG, megint ultrahang, még mindig minden rendben. Péntek: ugyanez. A baba szépen mozgott, tökéletes volt a szívhangja, én meg egyre frusztráltabb lettem. Közben napi szinten jöttek az üzenetek mindenkitől, hogy "na, megindult már?", "még mindig semmi?", "biztos jól számolták ki?". Hát persze hogy jól számolták, csak a gyerek nem akart kibújni.
Az orvosom nagyon nyugodt volt, azt mondta ez teljesen normális, várjunk a 42. hétig. Én meg vártam. A 41. héten már olyan voltam, mint egy felfújt lufi. A bokám eltűnt, a cipőmet már fel se tudtam venni egyedül, aludni meg csak ülve tudtam, mert minden más pózban fulladoztam. A férjem próbált segíteni mindenben, de én már attól ideges lettem, ha rám nézett.
Természetesen kipróbáltam mindent, amit csak ajánlottak. Sétáltam napi két órát, még ha döcögve is. Ettem ananászt reggelire, ebédre, vacsorára. Lépcsőztem, mint egy őrült. Jógáztam, amennyire egy bálna tud jógázni. Csináltunk mindent, amit az internet ajánlott (igen, MINDENT), de a baba csak nem akart jönni.
A 41. hét végén már könyörögtem a dokimnak, hogy csináljunk valamit. Mondta, hogy ha a 42. hétig nem indul meg, akkor majd beindítják. Na az a "majd" majdnem az őrületbe kergetett. Addig is kaptam még egy adag jótanácsot a közösségi oldalakról. A kedvencem az volt, amikor valaki azt írta, hogy igyak meg egy adag ricinust. Hát nem, köszi, ezt kihagytam.
Végül pont egy nappal a tervezett indítás előtt, hajnali háromkor arra ébredtem, hogy folyik a magzatvíz. Felkeltettem a férjem és elindultunk a kórházba. Persze minden cuccom vagy háromszor át volt már pakolva, mert két hete minden nap azt hittem, hogy NA MOST.
De ez még nem volt a vége. A baba úgy döntött, ha már eddig várt, akkor most se siet sehova. 19 órás vajúdás következett. A szülésznő próbált viccelődni, hogy "ez aztán nem egy kapkodós gyerek!", én meg legszívesebben megfojtottam volna. Az első 10 óra még csak-csak, szépen lélegeztem, még a férjemre se ordítottam nagyon. De aztán kezdett elegem lenni. Amikor beadták az oxitocint, na AZ már nem volt sétagalopp.
Bendegúz végül december 4-én született meg, 4200 grammal és 57 centivel. A CTG-n olyan nyugodt volt a szívhangja, mint aki egy wellnessben van, nem pedig szülés közben. A szülésznő meg is jegyezte, hogy ilyen nyugis babája rég volt.
Most már persze én is azt mondom, amit minden túlhordó anyuka - hogy megérte várni. De azért azt az utolsó két hetet soha nem felejtem el. A legjobb az egészben, hogy a fiam most is ilyen. Ha valamit nem akar, hát nem és kész. Öltözésnél, evésnél, mindenhol ráérős. Szóval lehet, hogy már a pocakban kiderül, milyen lesz a gyerek természete?
Anita
