(1. rész)
Azt mondják, hallgatni kell az anyai ösztönre… Azt mondják, azt megsúg mindent… De azt nem mondják, hogy ez az ösztön mennyire halk, és azt sem, hogy milyen könnyű elhallgattatni.
Tanácsra vettem a patikában szülés előtt pár héttel egy doboz tápszert, mondván, ha esetleg mégsem indul meg a tejem, akkor legyen mit adni a picinek. Persze szülés előtt rengeteg tanácsot, sőt, olykor kimondott utasítást meghallgattunk szoptatás, cumizás, etetés, öltöztetés, fürdetés, pelenkázás terén, amelyek közül persze nem egyet tettem én is magamévá, de volt olyan, amit meg sem kellett volna hallanom/hallanunk a férjemmel. Csak hát az ember tapasztalatlan, kezdő, elsőgyerekes, mindentől fél.
Megszültem, de tejem még az első nap nem volt, aztán mire haza kellett jönnünk a kórházból, már csak-csak megindult. De mire hazaértünk, olyan fáradt voltam, hogy képtelen voltam szoptatni, a pici viszont éhes volt. Férjemet kértem meg, csináljon tápszert. Eszem, alszom, kicsit pihenek, aztán megpróbálok utána szoptatni, de addig is legyen tele a baba pocija. Férjem pedig nézett rám kimeredt tekintettel, mire kinyögte:
- De hát az méreg.
Elöntött a kétségbeesés, mert tudtam, melyik hang szajkózta neki hónap óta, nehogy tápszert adjunk a gyereknek, mert az rossz, az méreg, csak szoptatni, semmi mást. Bár én korábban is felvetettem férjemnek a kérdést: mi van, ha egyáltalán nem lesz tejem? Akkor éhen hal a baba? A tápszer elkészült, a gyerek benyakalta, elaludt. Én megettem egy fél pizzát, aludtam másfél órát, estére annyira tejem lett, hogy nem győztem fejni, a gyerek pedig nem halt bele az egy adag tápszerbe, de az emlék mégis élesen megmaradt bennem.
Két hét után nem volt elég tejem, egy-egy alkalommal hozzá kellett pótolni, amiről a családban volt, aki tudott, volt, aki nem. Két és félóránként etettem vagy anyatejjel, vagy tápszerrel, de két hét után a gyerek nyűgössé vált, rengeteget sírt, vergődött. Nagyon meleg nyarunk volt. Abban az évben május 10-én megjött az első hőhullám, amely maradt egészen őszig velünk, és bennem többször felmerült, talán a gyerek nem is éhes, hanem szomjas és ezért sír ennyit. De a védőnő és a gyerekorvos is azt mondta, ne adjunk mást, csak anyatejet és tápszert, elég az neki, esetleg pici vizet. A vizet nem itta meg. A sírásra persze jöttek a szakvélemények: kólika, azért sír, túl feszesek az izmok, Dévény kell, máskor meg, hipotón, Dévény kell (na, most akkor melyik?) Dévény nem lett és nem bántam meg.
Három hónapos koráig csináltam ezt, elnyomva magamban minden megérzést, hiszen jómagam is mérnök lévén mindig a realitások talaján mozgok, most miért ne működnének a szakmai javaslatok? Sok mindenkire hallgattam, csak magamra nem, de a gyerekkel nem lett könnyebb, sőt… Aztán valami kattant bennem, és egyszer csak álltam a Dm-ben, meredten néztem a különféle babateákat, és folyamatosan az kattogott az agyamban, amit a szakemberek javasoltak, elég a tej és a tápszer. Csak én éreztem, nem, nem elég, ezért vagy háromnegyed óra válogatás, olvasgatás után levettem egy nagyon bébi, nagyon bio teacsomagot a polcról és rettegve attól, milyen károkat okozok vele a picinek, de hallgatva arra a belső hangra, lefőztem. Nehogy cukrot tegyetek a teába! – ezt már nem is tudom, hányan és kik mondták, de mivel a vizet nem itta meg, azt pedig tudtam, hogy az anyatej is tartalmaz cukrot, ebbe is tettem. Nem sokat, épp egy picit. Itta… Én pedig néztem, ahogy szívja a cumisüvegből, majd csodálattal lestem, ahogy elmúlt a szomjúsága, és megnyugodott. Csak később, amikor nagyon sokszor sikerült a nyűgösségét teával csillapítani, tört rám a lelkiismeret-furdalás: Hagytam a gyerekemet élete első három hónapjában szomjazni, mert nem bíztam saját anyaságomban.
Juhász Judit író
