Múlt hétvégén nagy elhatározásra jutottam. A Kicsi már lassan nyolc hónapos, de még mindig eszik éjjel, így aztán az volt a tervem, hogy folytatom a szoptatások redukálását és már csak egyszer fogok neki tejet adni éjszaka, hátha akkor kevesebbszer fog ébredni.

A pár héttel ezelőtti – ezzel kapcsolatos – írásomnál említettem, hogy akkoriban azt kezdtem el csinálni, hogy éjfél előtt nem kínáltam meg, inkább kikászálódtam az ágyból és kézben visszaringattam, amikor megébredt. Ez továbbra is így van, de éjfél és reggel között azóta is többször ébred, és bizony 3-4 alkalommal eszik is. Napközben már alig-alig igényli a szoptatást, csak párszor kap tejet: reggel, ébredés után; a déli, hosszabb alvás előtt; este fektetés előtt és esetleg egyszer-egyszer a délután folyamán, ha úgy jön ki a lépés.

Most az volt az elképzelés, hogy hétfőtől már csak egyszer fogom mellre tenni, valamikor az éjszaka közepén, hogy reggelig már biztosan ne legyen éhes.

Nagyon felspanoltam magam a dologra (még a vitaminomat is később vettem be aznap), de a hét első estéjén, amikor bezártam magam mögött a hálószoba ajtaját, mégis úgy éreztem, mintha tangapapucsban, egy szál fogpiszkálóval indulnék a frontra.

A lelkesedésem változatlan volt, biztos voltam benne, hogy kettőnk közül én leszek a kitartóbb, de sajnos a baba még a szokásosnál is nyűgösebb volt egész éjjel, így valamikor a hajnali órákban bedobtam a törölközőt, odavettem magam mellé és megnyitottam a limitált választékú, de all-you-can-eat büfét.

Kedd reggelre már bebeszéltem magamnak, hogy a gyerek egészen biztosan meghallotta, ahogy a férjemnek ecsetelem a tervemet, vagy csak kiszagolta rajtam a bizonytalanság morzsáját, mert egyébként elképzelésem sem volt, hogy mitől volt ennyire nehéz éjszakánk.

Még a nap fele sem telt el, de elég bizonyítékot szolgáltatott, hogy a két addigi étkezésnél egyszer sem volt hajlandó pár kanál pürénél többet enni, és keservesen sírt minden egyes próbálkozásomnál, akármit csináltam. Ezek után nem tartott sokáig megvilágosodnom – megint az ínye fájt szegénynek.

Ősszel írtam róla, hogy 3,5 hónapos korában már mozgolódtak a fogai, de akkor végül csak az egyik alsó tört át, így az elmúlt négy hónapot viszonylagos békességben töltöttük (legalábbis ezen a téren), most viszont úgy tűnt, hogy összeszedte a bátorságot az egy szem foga párja is és ettől a fájdalomtól annyira szomorú a gyerek.

Ennek tudatában nem csoda, hogy a hétfő éjjeli csatát elvesztettem és mivel szerencsétlen szinte semmi konkrétat nem evett kedden egész nap, így átmenetileg (és meglehetősen egyoldalúan) tűzszünetet kötöttem, mert így elég valószínű, hogy TÉNYLEG éhes lesz éjszaka többször is.

Estére odáig fajult a dolog, hogy szinte alig tudtam letenni a kezemből, nagyon sokat sírt és borzasztó nyugtalan volt, még fájdalomcsillapítót is adtam neki a fürdetés után, hogy legalább valamennyit tudjon aludni.

Szerda reggelre sajnos továbbra sem volt változás, nem értünk el semmilyen áttörést az állapotában (pun intended), panaszkodtam is a férjemnek, hogy mennyire nagyon sajnálom és milyen nehéz így bármit is csinálni. Az ő meglátása szerint csak elfelejtettem, hogy a Naggyal pont ugyanilyen volt minden egyes alkalom amikor jöttek a fogai, azzal a nem elhanyagolható ténnyel együtt, hogy ő rendre belázasodott mindegyikkel, még a legutolsó nagyőrlőknél is.

Ebből a szemszögből tényleg könnyebb a Kicsivel, ő legalább nem volt lázas, de szerda éjjel már így is számoltam az órákat, hogy mikor leszünk túl a dolgon.

Végül csütörtök délelőttig kellett várni, akkor már – a szokásosnál kevesebbet ugyan, de – szépen evett és könnyen kitapinthatóak voltak a kis recék az ínye felett, így azóta már két foggal büszkélkedhet a legkisebb ugrifüles.

A tudat, hogy végre vége a szenvedéseinknek, megtette a hatását, még ahhoz is kedvem kerekedett, hogy süssek három tepsi duplacsokis kekszet a szombati ovis banzájra. Tudtuk ugyan, hogy lesz catering, de mi csoportunknak akkor is szerettem volna készülni valamivel, ha már ennyi munkát és energiát beletettek az óvónők a műsorba.

Abban biztos voltam, hogy pénteken nem lesz időm sütögetni, mert aznapra azt terveztük, hogy a férjem hamarabb végez a munkájával, a Nagyot korábban elhozzuk az oviból és négyesben elmegyünk pancsolni a vízi vidámparkba.

Ha ide készülünk, akkor mindig hétköznapra igyekszünk időzíteni a dolgot, mert annyira borzasztóan sokan szoktak lenni hétvégén, hogy teljesen élvezhetetlen lesz tőle a program, de meglepve tapasztaltuk, hogy a szokásostól eltérően, így péntek délután is teljesen tele volt a parkoló, mire megérkeztünk.

Benn sem volt kisebb tömeg, de még éppen tűrhető mennyiségű látogató lézengett a medencékben, így aztán nagyon jól éreztük magunkat. A Nagy természetesen magán kívül volt a boldogságtól, ki sem lehetett szedni a vízből, de a Kicsi is egyre jobban élvezi a langyos vízben való lebegést minden egyes alkalommal. Úgy tűnik, hogy a legutóbbi látogásunkhoz hasonlóan még mindig imád motorcsónakként berregni, miközben ide-oda taszigáljuk a kis úszógumijában.

Ezúttal is csak három órára szóló jegyet vettünk, hogy még időben hazaérjünk, mert szombat reggel ismét az óvodába készültünk, hogy megünnepeljük a magyar csoport fennállásának a harmincadik évfordulóját.

Az ovisok és a magyar-horvát kétttannyelvű iskolások is készültek műsorral, sőt az elmúlt három évtizedben ide járó szülők és gyerekek is meghívást kaptak, így igazán nagyszabású rendezvénynek néztünk elébe.

Hétfőn délután ugyan volt egy negyedórás, rögtönzött szülői értekezlet az évfordulóval kapcsolatosan, ahol elmondták az óvónők, hogy a lányokat valamivel korábban kell a helyszínre odavinni és nekünk semmivel nem kell készülnünk, de pénteken azért – biztos, ami biztos – rákérdeztem még egyszer, hogy egészen biztosan nincs szükség semmire? Még cipőre sem?

A válasz az volt, hogy ne aggódjunk, ők mindennel készülnek, komplett jelmezt kap mindenki, sőt a hajukat is ők fogják megcsinálni, így tényleg elegendő, ha csak bevisszük a gyereket reggel pont úgy, ahogy egyébként oviba szokott járni.

Délelőtt fél tízkor leadtam a Nagyot az oviban, mi többiek pedig 11-re, a műsor kezdetére mentünk vissza.

Képzeljétek, minden kislány és kisfiú tetőtől talpig népviseletbe volt öltöztetve és a lányoknak még szalagot is fontak a hajukba! Olyan elképesztően aranyosak voltak az incifinci kis ruhákban, hogy az valami hihetetlen!

Rengeteg ember jött el ünnepelni (nem is gondoltam volna, hogy ennyire nagy létszámú a magyar kisebbség), óriási tömeg volt, de így sem bántuk egyetlen percig sem, hogy a babával együtt is bevállaltuk ezt a napot, mert a világért nem mondtam volna le róla, hogy lássam, ahogy énekel és táncol a lányom.

Ő is nagyon örült, hogy ott voltunk, folyamatosan keresett minket a szemével, még integetett is nekünk a színpadról két szólam között. Egyébként is igazi kis primadonna, imád szerepelni, de ennek tudatában is nagyon vicces volt, ahogy az ovisok műsorszáma után ő volt az egyetlen, aki meghajolt a közönségnek.

A több tucat csokis keksz is nagyon jól jött, a kis fellépők ezt kapták „ajándékba” a sikeres szereplésért.

Annyira túltelítődött mindkét gyerek a szombati izgalmaktól, hogy hiába értük haza valamivel a délutáni alvásidejük után, így is pillanatok alatt elpilledtek mind a ketten, így mi is tudtunk a férjemmel egy kicsit kettesben szusszanni.

Vasárnap délelőtt már a pihenésé volt a főszerep, elmentünk négyesben kutyát sétáltatni és még kézműveskedtünk is egy kicsit az elsőszülöttel, de délutánra ismét be voltunk táblázva – az egyik kis barátjához voltunk hivatalosak játszani és közösen pizzát sütni.

Eléggé elfáradtunk a hét utolsó napjára, nem terveztünk sokáig maradni, de olyan szépen játszottak a gyerekek, gyúrták és formázták a tésztát a felnőttekkel együtt, hogy végül 15 perccel az esti fektetés előtt estünk haza, így csak egy gyors zuhanyra futotta, mielőtt rohamtempóban ágyba dugtuk mindkettőjüket.

Ez a hétvége tényleg nem a pihenésről szólt, de abszolút kárpótolt minket a Nagy büszkeségtől ragyogó arca a szombati műsor után, a fürdő és a vasárnapi playdate már csak ráadás volt, hogy teljes legyen a boldogság.

Salty