Minden hónap 20-án úgy kelek, hogy fejben visszapörgetem az eseményeket és ringatózom a nosztalgikus pillanatokon. Mikor Kedvest azzal ébresztettem, hogy folydogál a magzatvíz, mikor megláttam a szemében a boldogságot csillogni és éreztem a MiBabánk finom illatát. Visszacsalogatom az érzést, mikor először öleltem magamhoz. Azokat a részeket, amik ultragázak voltak, már most nem érzem olyan meredeknek (Jóvanna ez ilyen! Kibírja az emberlánya! Legyen akármilyen fájdalmas). A női agy... nekem is rejtély. A belső mondataimra emlékszem még (Nincs az az isten, hogy én ezt mégegyszer és milyen jó, hogy nem is kell!), de az érzés, amit kísért már sehol sincs. Jaaa, perszeeee, elég szar volt...emlékszem. Ennyi. A jó érzésekért viszont nagyon mélyre is lenyúlok és cibálom vissza. Nem csak emlékezni akarok. Érezni is mindet! Ilyenkor szeretnék időutazó lenni.

Azért nem kezdeném elölről. Jó, hogy a szopitragédián túl vagyunk teljesen. Vannak kisebb fennakadások, de gyakorlatilag minden flottul megy. Ez látványos is. PiciLány 6900g tömény cukiság! Még mindig szülőbarát. Kis nyugis baba és egy mosolyalbum. Boldogan beszélget és a napokban kezdi felfedezni, hogy sikongatni is tud. Seperc alatt vágja magát hasra. Már így is nyúl a játékok után. Háton nem nagyon szeret lenni. Nem is fordul. És nonstop hasizmozik, emelgeti a fejét. Bár mondom, hogy biztos azért, mert ülve érdekesebb a világ, nagyonis tudom, hogy nem ez az ok. Már az gyanús volt, hogy a hasról hátra nem megy. Pedig az lenne az első mozgás... Újra lesz gyógytorna. Ebben megerősített a gyógytornász. Szomcsi meg minden, de igazából jó, hogy a problémák kezelés alatt vannak, nem pedig elodázva.

A szigorú napirend egy istenkirály! Erre már régen egyszer rájöttem. Csak így működik az élet egy normális alaphangulaton. Gyereknek, felnőttnek kiszámítható. Engem már az megnyugtat, hogy tudom mikor lesz az én pihiidőm és mikor vannak a takarításpercek. A napi kétszer séta szuper! Ez a mi kettesben időnk. Kicsit ringatom, majd be a babakocsiba és tolgatás-éneklés. Míg alszik (mondjuk fél órát) mezei egy gyerekes életet élet. Ülök a ház előtti parkban, olvasok, legelek és nézegetem a gyönyörűséges alvó babámat. Ez a mi félóránk. Vagy a kisebb nagyokat csendre intem az udvaron és napozom 10 percet teregetés után. Tiszta jó az a 10 perc!

Ebéd után, ha (mondom HA!) még marad idő a hosszúalvásból, na az tisztán az enyém! Ilyenkor előkapom a festegetésemet.

Mikor Kedves jön haza, minden nap kicsattogok elé a villamoshoz. Ez a mi félóránk hármasban. Ilyenkor alszik PiciLány délutáni félórát, mi gyerekmentesen tudunk dumálni fontos és kevésbé fontos dolgokról és a napi bevásárlást is intézzük.

A gyerekek ezalatt.... kisebbek hintáznak vagy bogarakat gyűjtenek az udvaron, nagyobbak tunyulnak, ha nem tolok rájuk valami feladatot.

Az esti fektetést előbbre hoztam egy egész órával, cserében biztosan marad fél óra mesélésre, beszélgetésre. Így Kedvessel is marad egy másfél óra, mikor - fogjuk rá - kettesben tudunk lenni. A hajnali kelés nem segít. Ő kidől 10-kor, utána a nagyokkal tudok foglalkozni egy órát.

Szóval kicsit kisimult az élet. Kedvessel ugyan nem valami sok a kontakt, de a héten szabin van. Indul a családi nyaralás! Már pénteken munka után lejöttünk Velencére.

Jaaaaj, olyan nyálas, de utoljára akkor jártunk erre, amikor az esküvői fotók készültek decemberben. Itt aludni pedig pontosan egy évvel ezelőtt. Július 24-én, amikor Kedves csak másnap reggel jött utánunk, de én hajnal 3-kor úgy éreztem, hogy muszáj azt a terhességi tesztet megcsinálnom! Szóval mondhatjuk, hogy PiciLány már járt itt...hehehe.

Volt mindenféle aggodalmam ezzel a nyaralással, de tökre felesleges volt mind! Először is Kedves azonnal lefektette az alapszabályt, miszerint szófogadás van, mi is pihenni jöttünk. Ezért mindenki választ 1 tányért meg 1 poharat és azt mosogatja maga után (kerti csap van és pont) Vagy nem, de akkor piszkosból eszik. Egymás szándékos csesztetése (Rám nézett! Nem néztem! De néztél!) pedig leslagozást von maga után, de nem a kellemesen jóleső formában.

PiciLány jól vette a változást. Tetszik neki, hogy egyáltalán nincs négyfal között. Mi ugyanis a teraszon alszunk, ami azért félig zárt. Imádom. Kicsik a szobában, nagyok sátraznak. A főzés is bográcsban, semmi konyhában aszalódás.

A nagyok... hát kamaszosan...

Pénteken azonnal mentek a tóra. Valamikor sötétben jöttek csak haza. Másnap még lejöttek, de csak délelőtt. A többi időt a kertben töltötték az egyméteres babamedencébe (Medencei-tó) lógatott lábbal. NagyFiú így is nagyon leégett. A diófa minden levele látszik a hasán és a hátán. Hiába a 30-as naptej. A kicsik viszont uszonyt növesztettek. Sajna valóban nagyon alacsony a víz. Egy 160 centis tízévest már nem igazán lehet biztonságosan dobálni benne. Ezt KicsiLány rettentően bánta. Én meg azt, hogy nehezen tudtunk egyszerre mind vízbe menni. De volt ilyen. Én beültem a fánkba, PiciLányt beültette Kedves az ölembe és betolt minket a bólyáig. Ott csimpiztem és így láttam, ahogy játszanak. És hogy mit szólt PiciLány mindehhez? Hát élvezte a ringatózást! És imádta a naplementét! A nagy melegben be-belógattam a lábát a vízparton. Cuki volt, ahogy a hullámokat fürkészte.

Úgy indultunk neki az idei nyaralásnak, hogy pár nap bőven elég lesz így babával. Én majd babázom az árnyékban, Kedves gyerekezik a vízben, aztán néha cserélünk. Valahogy nagyon jó volt az egyensúly. Megint azt éreztem, mint régen. Ugyanazt a baba melletti szabadságot, hogy akár a fáradt gyereket is Kedvesre bízhatom, nem én vagyok a mindenható. Mondjuk, ha kajáról van szó igen, de csak akkor.

Megajándékoztam magam egy húdeguszta jegeskávéval, bevágódtam a fánkba és napoztam a tó vizén. Minden nap imádtam!

Mivel a család nagy része élvezi a nyaralást, úgy döntöttünk, hogy még maradunk pár napot.

Kamaszék persze sátrat bontottak hétfő reggel és otthon folytatták a pihenést. Ha nincsenek körülöttük az alsósok, nekik az már pihenés. Nélkülünk meg szabadság. Hazudhatnék, de nekünk is könnyebben megy az ellazulás kamaszpanasz nélkül. Amúgy tök jófejek voltak és most nagyon egymásra hangolódtak! Mivel itt nincs net, mobilnetet meg nem kapnak (mert így látjuk jónak), hát szóláncoztak (néha négyesben) meg barkochbáztak. NagyFiú varázslatos írói vénáját is csillogtatta esténként. Kihallatszott a sátorból, ahogy játszik a különböző hangszínekkel.

Azon se volt túl sok harc, hogy a feladat az feladat. De azért néha rémesen életképtelenek bírnak lenni! Máskor meg a halálba bosszantják az embert a nyaggatásukkal.

Mikor lesz fagyi? Ebéd után. De miért akkor? Mert így látom jónak. Mikor lesz ebéd? Egykor. De én éhes vagyok! Reggelizni kellett volna. Nem ehetnék fagyit reggelire? Nem.

Ezeket viszont szó nélkül viselni vagy nagyon nehéz, vagy egyáltalán nem is megy. Pláne, hogy ezek ilyen félig mosollyal édesgetős basztatások felém.

Szóval kamaszok haza, hogy kipihenjenek minket, mi pedig kipihenjük őket.

Mindenki boldog!

Nanta 

Nanta korábbi cikkeit itt találod!