Az előzményeket itt olvashatod>>>

Eljött a 2019-es év. Ez volt nekünk a változások éve. Eladtuk a házrészünket és vettünk egy házat tavaly októberben Komárom-Esztergom megyében Tatabánya mellett, egy faluban. A sok erdő, a jó levegő eléggé lenyugtatta a fiunkat és minket is. Elhatároztuk, hogy akkor jöhet a baba.

Elsőre nem jött, de novemberben elkezdtem inni a gyógyteákat. Cickafarkteát és málnalevelet ovu előtt, majd ovu után a palástfű teát. Szépen rendeződött a ciklusom, és decemberben jártam épp Boros doktornőnél (ez december 13-án volt), aki megnézett ultrahanggal, és azt mondta, hogy a siker érdekében ma kell együtt lennünk. December 29-én, a szülinapomon már meg is volt a két csíkom, és alig akartam hinni a szememnek.

Biztonság kedvéért megismételtem a tesztelést néhány nap múlva. Bizony még erősebb lett. Végig nagyon tudatos voltam. Sokat sétáltam, de amikor fáradt voltam, mindig lepihentem. Februárban voltam egyéni császárfeldolgozáson, ami szuper volt. Sajnos a covid miatt meghiúsult a további találkozás, de nekem az a három alkalom is nagy segítség volt.

Nagyjából a várandósság felétől diétázni kezdtem, mert a doktornő azt javasolta, hogy a cukrot hagyjam el, a szénhidrátot minimálisra csökkentsem. Azt mondta, a VBAC esélyem nőni fog, ha nem lesz óriásbébim, és könnyebb lesz megszülni is. Kerestem dietetikust, aki beállította klasszul az étrendemet, és olyan változatosan étkeztem így is, hogy nem éreztem hiányát a régebbi táplálkozási szokásaimnak.

Április 21-től minden nap beírtam a telefonomba egy napi megerősítő mantrát, ilyesmiket, hogy „tudok szülni, át fogom élni a szülés misztériumát, erős és kitartó vagyok stb.”. Hogy miért április 21-től, azt nem tudom, de valószínű azért, mert a baba olyantájt kezdett megmozdulni, és még erősebb lett a kötődésem felé.

Izgatottan éltem meg a várandóságom minden napját, percét. Rengeteget beszéltem a babámmal, és sokszor üzentem neki alfában, hogy ez a mi utunk, a szülést gyönyörűen meg fogjuk csinálni, mert képesek vagyunk rá. Sok relaxáló zenét, meditációt is hallgattam, az utolsó trimeszterben már nagyon sokat fordultam befelé.

Aztán eljött az augusztus. Reméltem és bíztam benne, hogy Armi megindul magától, és nem kell indítani. A 35. héttől szedtem a homeopátiás bogyókat. Elmentem szakemberhez, aki összeállította a kis túlélő szülés előtti, alatti és utáni csomagomat. Ittam a málnalevél teát a 36. héttől, hozzáettem 6 szem datolyát naponta. Minden álmom az volt, hogy ne indítsanak.

Már vészesen közeledett a terminus, és Armi jelét sem mutatta annak, hogy meg akar születni. Volt, hogy magam alatt voltam és mondtam a doktornőnek, hogy ezt nem akarom elhinni. Sokat nyugtatott, és voltak pillanatok amikor ő jobban bízott bennem, mint én saját magamban/magunkban. Aztán mindig megráztam magam és azt mondtam, ha hat évet kibírtam, küzdöttem, feldolgoztam akkor nehogy már a finishben feladjam.

Még szülésbeindító masszázson is jártam augusztus 28-án.Szuper volt! Szeptember 1-jén volt a terminusom napja. Voltak jóslók, de semmi egyéb. Kétnaponta ctg az István Kórházban. Voltak fájások a gép szerint, de volt olyan alkalom is, amikor konkrétan ötször kellett dudával ébreszteni a kisasszonyt, mert Csipkerózsika módjára pihent, jelét sem mutatva, hogy meg akar születni.

Aztán eljött a szeptember 4. péntek. Mentem az István Kórházba, és Boros doktornő azt mondta, hogy a ctg előtt meg akar vizsgálni. Én nem tudom, mit csinált velem, de olyan volt, mintha kézzel tágított volna. Azt mondta, a külső méhszáj 1 ujjnyira nyitva van, és szépen haladunk. Ez délelőtt 10 órakor volt.

Délután 3 óráig rendesen jóslóztam, és éreztem, hogy itt valami elindult. Mintha lejjebb csúszott volna a baba, vagy én nem tudom, de minden olyan más volt. Ettem a jó csípős gyrost, a férjemmel szinte minden nap összebújtunk, hogy végre Armi talán elindul magától. A nyákdugó egy része el is távozott. Enyhén sárgásbarnás, kocsonyás anyag, majd szombaton este a következő adag. Vasárnap este pedig még egy kis része, szóval három nap alatt távozott a nyákdugó, ami biztató volt számomra.

Szeptember 6-án, vasárnap szintén ctg István Kórház. Doktornő megvizsgált, azt mondta, nem változott semmi péntek óta. Holnap (szeptember 7-én) Kistarcsán lesz, és ott fogunk szülni, menjünk be este 7 órára és indítani fogunk ballonnal. Ezen a napon (09.07) voltam 40+6 hetes. Azt hittem, agyvérzést kapok. Szinte sírva jöttem haza. Nem akartam elhinni, hogy nekem ez a sorsom, hogy indítani kell, ráadásul ballonnal+oxi, burokrepesztés… csupa beavatkozás. El voltam keseredve, hogy a történelem megismétli önmagát. Lesz egy indított szülésem egy császáros befejezéssel.

Kínomban vettem két narancsot, gyömbért és egy grapefruitot és elhatároztam, hogy a cél érdekében megiszom az alkoholmentes bábakoktélt. Eljött a szeptember 7. hétfő. Nagy izgalom, turmixgép elő. Beletettem a két narancsot, jó sok gyömbért és a grapefruitot. A garantált siker érdekében tettem hozzá fahéjat, szegfűszeget és szegfűborsot. Ricinusolajat nem mertem, de helyette a fiam halolajából úgy két kanállal. Igaz olyan bitang erős lett, hogy alig bírtam meginni, de az utolsó pillanatig bíztam abban, hogy a kórházba érkezésig megindul magától a kislányom.

Elindultunk hát délután 5 körül Kistarcsára. Tudtam, hogy babával fogok már hazatérni és sikerülnie kell. Odafelé nagy dugó. Aztán 18:06 perctől kezdve szabályos 6 perces összehúzódásaim lettek. Ez tartott kb. negyed nyolcig, és miután megérkeztünk a kórházba fél óra késéssel, akkor leálltak a kontrakciók.

Doktornő nyugtatott, hogy ráérek, fújjam ki magam, pihengessek, lesz vérvételem, mert két hetet túlléptem az utolsó óta, és csak befelé figyeljek. Megnyugtatott minden szava. Elfoglaltam a szobámat. Szép, kétágyas alapítványi szoba volt. Majd visszamentem a szülőszobára, átöltöztem. Vérvétel, ctg, papírok aláírása. Közben két szülést hallgattam végig, ismerkedtem az új helyzettel.

A vajúdóban vártam a doktornőre. A bőr kanapén szépen kinyúltam, és este 9-től szabályos 5 perceseim lettek. Mondtam a doktornőnek, azt mondta, szuper, ez már csak jobb lesz. Azt mondta, ma egy olyan nap van, hogy 2-3 óra vajúdás után potyognak a babák. Én is álljak rá erre a hullámhosszra, mert most ilyen periódus van. Mindig nagyon megnyugtattak a doktornő mondatai.

Este 10 óra és sorra kerültem. Felhelyezte a doktornő a ballont. Szép kíméletesen. Erősödtek az 5 perceseim, de abszolút kibírható volt. Visszaküldtek a szobába, hogy aludjak, amennyit tudok, mert sok energiára lesz szükségem. Hajnali 4-kor kellett visszamennem. Akkor a doktornő növelte a ballon folyadékának a mennyiségét. Jött egy ctg, félhomályos vajúdószoba. Olyan meghitt volt minden.

Fájás tekintetében ezután már nem volt olyan light-os, mint az elmúlt hat órában, de úgy voltam vele, hogy kibírom, végigcsinálom, és folyamatosan mantráztam, hogy képes vagyok szülni. A szobába visszamentem. Próbáltam pihenni, de sokszor nem ment. Felálltam, sétálgattam, csodáltam a kistarcsai hajnali pirkadatot az ablakból.

Reggel 7-re kellett visszamennem, de olyan hasmenés fogott el, hogy negyed 8-ra vánszorogtam át a szülőszobára. A 3-as szülőszobát kaptam, talán Csermely volt a neve. Doktornő már várt. Levette a ballont és mondta, hogy innentől csak a szülésre koncentráljak. Kaptam oxitocint, amitől szintén féltem, de a doktornő megnyugtatott, hogy szépen fogja növelni a mennyiséget, és ne aggódjak emiatt. Pihenjek a fájások közepette. Bármi van, szóljak. Nyugodtan igyak vizet, egyek szőlőcukrot, csokit./Vittem izotóniás italt, azt a csúnya kék lötyit, amit a sportolók isznak. A dietetikus javasolta, hogy vigyek, mert nem leszek olyan fáradékony./

Egy aranyos ügyeletes szülésznőt kaptam. Kedves volt. Nem volt nagyon nyájaskodó, közvetlen, de rideg sem. Pont olyan, ami úgy nekem volt való. Nem járt a nyakamra, de amikor ott volt  akkor segítőkész volt és tette a dolgát. Se többre, se kevesebbre nem vágytam. Hoztak a doktornővel nyugtató, relaxáló zenét nagyjából 9 órakor. Erős 5 perceseim voltak, de végig ctg-n voltam, átlélegeztem a fájásokat, két kontrakció között pihentem.

Hanyatt feküdtem, de a fejtámla meg volt emelve, és a doktornő mondta, hogy nyugodtan foroghatok jobbra és balra, ahogy jól esik. Valóban az volt a jó, hogy jobbra-balra mozogtam. 9:18 perc volt, amikor a doktornő megnézte a méhszájamat. Már 3-4 ujjnyira nyitva voltam, azt mondta, most repeszti meg a burkot. Valami csipesz szerűséggel repesztette meg, nem volt fájdalmas. A víz kellemesen csordogált belőlem, de nem ömlött, mint a fiamnál. Meg is kérdeztem hogy nem zavaros, ugye? Azt mondta, hogy gyönyörű kristálytiszta, ne aggódjak.

Utána levették a ctg-t rólam és az oxit, majd szabadon vajúdhattam. Kb. 10 óra lehetett. Sajnos vízben nem vajúdhattam, máig nem értem a miértjét, pedig álmom volt és többször mondtam a doktornőnek, hogy szeretnék a vízbe menni, de valahogy elterelte a figyelmemet onnan. Bordásfalra a fenének sem volt kedve mászni, épp eleget lépcsőztem meg mozogtam itthon, pláne az utolsó hónapban. Így maradt a labda. Fantasztikus volt rajta ringatózni. Igaz kb. 40 percet kaptam ctg nélküli vajúdásra, de elfogadtam, hogy ez van és kész, nem zavart a folyamatos ctg. Amikor pisilnem kellett kikéredzkedtem, nem volt probléma.

Kb. háromnegyed 11-kor visszafeküdtem az ágyra és tovább folytatódott a ctg-s vajúdásom egyre erősödő 5 percesekkel, amik aztán 4, majd kora délutánra 3 percesekre ritkultak. Doktornő folyamatosan jött be félóránként és vizsgált. Hazudnék, ha azt mondanám hogy nem fájt. Olyan volt, mintha kézzel tágított volna. Azt mondta, a baba túl fent van, a méhszájam meg nagyon hátul, és ő csak előrehozza.

Olyan délután 3 óra tájban már nagyon kész voltam. Akkor már annyira erős 3 perceseim lettek, amik nem sokra rá 2 percesekké csökkentek, hogy már a kontrakciók közt nem tudtam pihenni sem. Folyamatosan arra koncentráltam, hogy lejár ez a kőkemény 40-50 másodperc, és épphogy levegőt tudok venni, már fel kell készülnöm a következő kemény kontrakcióra.

Felhívtam a férjemet és érezte, hogy itt már nagyon benne vagyok a sűrűjében. Jajgattam, nyögtem neki a telefonba, és mondtam neki, hogy lélekben legyen velem, mert már nagyon ki vagyok merülve, és nem tudom mikor lesz baba, de már minden egyes másodperc olyan lassan megy el, mintha az életem leghosszabb napja lenne. A kisfiam közben mondta a telefonba, hogy ne aggódj anya, majd én vigyázok rád! Ez olyan megerősítés volt, hogy az elkövetkező 4-5 fájás már kibírhatóbb volt. Doktornő is megjegyezte, hogy

„Látja, nemcsak mi vigyázunk magára, hanem a kisfia is. Már nincs sok hátra, muszáj lesz kibírnia.”

Na, én kb. negyed négytől már azt sem tudtam, hogy fiú vagyok vagy lány. Onnantól kezdve minden összefolyt. Nem láttam tisztán az órát, rápisiltem az ágyra. Alig bírtam jobbról balra fordulni. Jajgattam, remegtem, zsibbadtam, levert a víz, a szám ki volt száradva, és alig tudtam beszélni. A doktornő kézzel igazított a méhszájon, akkor már tényleg ordítottam. Az addig fegyelmezett viselkedésem átment elég állatias ösztönbe.

Kérdeztem a doktornőtől délután 3-4 óra között, hogy nem kaphatnék-e EDA-t. Azt mondta, ebben a kórházban nincs EDA, majd mosolygott. Mondtam, akkor jó, de nem lehet valahogy tompítani ezt az irdatlan fájdalmat? Mondta, hogy de, görcsoldóval és fájdalomcsillapítóval. Kétszer is kaptam egymás után infúzióba, de én abból az égegyadta világon semmit, de semmit nem éreztem. Csak azt, hogy mindjárt meghalok, ha nem lesz már ennek vége.

A doktornő kint, az ajtó előtt beszélgetett a főorvossal. Bíztam benne, hogy itt a finishben nem azt tárgyalják, hogy a műtőbe tolnak. Kiderült, hogy nem, de azért aggodalomra adott okot, hogy a baba nem akart lejjebb jönni még akkor sem, amikor már 8 ujjnyira nyitva voltam. Aztán közben a ctg-n kezdett esni a kislányom szívhangja. Szerencsére stabilizálódott és nem adott okot a műtétre. Már azt mondtam félájultan, hogy bírd ki, Armi, már nem sok van hátra, bújj ki, és hidd el, mindkettőnknek jobb lesz.

A doktornő mondta, hogy közeledik a teljes tágulás és a kitolás. Most erősen koncentráljak egy szép lóra, akinek hosszú sörénye van, és egy hatalmas, nyíló kapun átvágtat. Mondtam neki, hogy én nyíló virágot szoktam vizualizálni. Azt felelte, hogy akkor gondoljak arra. Mindegy, mire csak nyíljon, és álljak rá erre gondolatban.

Aztán már 4 óra és negyed 5 körül jártunk, amikor megjelent egy csomó ember, vagy 4-5 ember a doktornőn és a szülésznőn kívül. Tudtam, hogy valami nincs rendben, mert hoztak egy csomó cuccot (szerszámot) magukkal. Már teljesen ki voltam nyílva, a doktornő gátmetszést csinált, majd vákuumot helyezett rám. Azt mondta, muszáj lejjebb segíteni a babát, mert egy ponton elakadt. Én akkor már szinte önkívületi állapotban voltam.

A fejemnél a főorvos, aki erővel lejjebb préselte a babát, jobbról a doktornő, balról a szülésznő, a lábaimat megtámasztották az oldalukra, és nyomták felém. Mindenhol ember vett körül. Mondták, hogy mit csináljak, és mikor hogyan vegyem a levegőt, és mikor nyomhatok. A legrosszabb az volt, amikor már jött a tolóinger, de még nem nyomhattam.

Aztán eljött végre az az idő, amikor nyomhattam. Lábaim fent kengyelben (azt hiszem, így hívják). A levegővétel, a nyomások. A jóég tudja, hányadik nyomásra lett meg a lányom, főleg hogy vákuummal és kézi erővel rá kellett segíteni, de amikor 16:38 perckor kicsusszant, akkor óriási megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, hogy végre megcsináltuk.

A nyakán kétszer volt tekeredve a zsinór, ezért nem jött lejjebb a drága kisangyalom. Mellkasomra fektették, néhány perc múlva lepisilt. Aztán jött a lepénynek a megszülése. Az már semmi nem volt. Olyan volt, mintha valami nyálkás valami kicsúszott volna, meg sem nagyon éreztem. Boldogan élveztem a kisbabám szuszogását, a finom magzatmázas bőrét, és semmi nem érdekelt. Pedig vágtak ott lent, és szakadtam is rendesen.

A doktornő fél órán keresztül stoppolt, háromnegyed 5-től negyed 6-ig. Kaptam érzéstelenítőt, de mégis minden tűszúrást éreztem. Olyan soknak tűnt, mintha valami matyóhímzést öltöttek volna rám, vagy nem is tudom. De a sok fájdalom után már nem érdekelt semmi, csak az, hogy megvan a kisbabám. Még ha nagyon nehezen is, de végigcsináltam.

Közel húsz órát vajúdtam fájdalomcsillapító nélkül. Szülés után két órát kellett pihennem a szülőszobán. A babát is miután levették rólam szépen pihengetett pár méterre tőlem valami állványszerűségen. A doktornő megdicsért és azt mondta, hogy egy hősnő vagyok, hogy mindezt ilyen fegyelmezetten és kitartóan végigcsináltam. Azt mondta, hogy 10 nőből 9 feladta volna már a felénél és műtétért ordított volna. S azt is hozzátette, hogy más orvos sem csinálta volna velem ezt végig, hanem betoltak volna a műtőbe. Viszont megígérte, ha le is jár a munkaideje, addig haza nem megy míg meg nem szülök.

Csodálatos volt a doktornő kitartása, segítése,,kísérése. Tartotta a szavát és pont olyan hiteles, közvetlen, terápiás jelleggel hatott rám, mint amikor először megismertem 2015-ben. Csodálatos ember és csodálatos orvos. Nélküle soha nem lett volna VBAC-m ebben biztos vagyok. Szülés után két nappal meg is látogatott a szobámban. Olyan jólesett az is. A nehézségek ellenére gyönyörűen éltem meg, és büszke vagyok magunkra, hogy végigcsináltuk a kiscsajjal.

Armida 2990 grammal és 54 centivel jött a világra 2020. szeptember 8-án 41+0 hétre. A neve jelentése az, hogy felfegyverzett. Azt hiszem, hű volt a nevéhez.

A hegem bitang erős volt, jó bírta a kiképzést. Mondjuk a hat év alatt nem fájt, nem húzódott és nem volt érzékeny a frontokra sem. Azt hiszem ez genetika, szerencsés vagyok e téren.

A fiatal ügyeletes szülésznőnek is nagy tapasztalatot sikerült szereznem, mert a szülés után azt mondta, hogy ez volt élete első vákuumos szülése és sokat tanult belőle.

Bocsánat a hosszú regényért, de olyan jó volt leírni. Mindenkinek kívánok könnyű és komplikációmentes szülést. Az enyém nem volt az, de ettől függetlenül megcsináltam és boldog vagyok hogy sikerült. Bízzatok magatokban és olyan kísérőt válasszatok, akiben feltétel nélkül megbíztok, mert azt hiszem, a siker egyik kulcsa pont ez. Én személy szerint soha nem szülnék mással, csak Boros Judittal. Tulajdonképpen a császáromnak is hálás vagyok, mert a rossz szülésélményem nélkül soha nem léptem volna be ebbe a csoportba és nem kutakodtam volna lázasan, hogy hogyan lehet szülni természetesen császár után. Így a császáros „élményemnek, traumámnak” köszönhetem, hogy megismertem Boros Judit doktornőt. Köszönöm, hogy végigolvastátok.

 E.

Írd meg te is szülésed történetét! Az írásokat a bezzeganya@bezzeganya.hu címen várjuk.