Világéletemben a hüvelyi szülést pártoltam, de 2014-ben úgy alakult, hogy a fiamat császármetszéssel kellett világra hoznom. Azóta eltelt 6 év és nagyon tudatosan készültem a következő várandósságomra.

Elöljáróban leírom a császáros történetem is, hogy megtudjátok az előzményeket, és azt az utat, amit megtettem a hüvelyi szülés érdekében. Kisfiam 2014. augusztus 27-én született a Péterfy Kórházban. Augusztus 21-én volt a terminusom. Az állandó lakcímem a 7. kerületben volt, a tartózkodási pedig a 17. kerületben. Fogadott orvosom, szülésznőm nem volt. Nem engedhettük meg anyagilag, meg őszintén szólva úgy álltam hozzá, hogy a szülés a világ legtermészetesebb dolga, nők milliói végigcsinálták, nem kell erre különösebben készülni. Ma már teljesen másképp látom. Igenis kell rá készülni testileg és lelkileg egyaránt.

Szóval a fiamnál 40+2 napon befektettek a kórházba, mondván messze lakunk, első baba, terminust túlléptem, jobb nekem bent. Elhittem, hogy jobb, ha befektetnek és nem hittem akkor, hogy ezt akár visszautasíthatom. Szóval befektettek, jóslózgattam. Szó sem esett arról, hogy indítanak, de még arról sem, hogy mi vár rám. Aztán 40+4 hetes voltam, amikor kaptam egy szobatársat. Neki volt szülésznője és orvosa is, azt mondták neki, hogy másnap indítják neki a szülést.

A következő nap eljött, én 40+5 hetes voltam. Este fél 8 körül a szobatársamnak mondták, hogy felhelyeznek egy ballont. Akkor mondták, hogy menjek én is, nekem is felhelyeznek, ami tágítja a méhszájat, és reggelig rajtunk lesz. Naivan mentem én is, hogy oké, ők az orvosok, ők tudják. Miután feltették a katétert, visszamentünk a szobánkba. Míg a szobatársam vígan bealudt, addig nekem 5 perces kőkemény fájásokat generált a ballon. Azt hittem, a falat lekaparom, az ágyból alig tudtam kikecmeregni. Szóltam a nővérnek, hogy én ezt az irtó kemény fájdalmat nem tudom elviselni, valamit csináljanak.

Szülőszobára kerültem fél 9 körül. Lassan megjött a férjem is. Amikor 2-3 ujjnyira ki voltam tágulva, akkor burkot repesztettek. Ömlött belőlem a mekóniumos magzatvíz. Kértem EDA-t, mert azt javasolták, hogy az mennyire jó. Igen, a fájások elmúltak, de sajnos minden egyéb más is. A vajúdás megszűnt, a tágulás leállt. Aztán jött a több óra várakozás. Sajnos hajnalra a fiam szívhangja annyira leesett, hogy éjjel 3 óra előtt megkaptam a végítéletet, hogy tovább nem lehet várni, műtő.

Szomorú voltam és csalódott. Fáztam, remegtem, mint a kocsonya és sírva kérdeztem az akkori ügyeletes szülésznőt, hogy miért? Mondta, hogy muszáj. A vizem zavaros, a baba nem illeszkedett be, leesett a szívhangja és a tágulás is leállt. Örüljek, hogy húsz perc múlva a babám már meglesz. Nem, rohadtul nem örültem. Nem a babának nem, hanem a kiszolgáltatott helyzetnek. Annak, hogy az ügyeletes doki lélekben abszolút nem ott volt. A műtősöknek a hétvégi bográcspartijáról beszélt, jókat röhögtek, miközben én remegve, sírva ott feküdtem a műtőasztalon, mint egy húsdarab. A munkáját csinálta rutinból, lélektelenül. Én pedig akkor és ott elhatároztam, hogy engem még egyszer élve nem fog felvágni senki, mert ennél szörnyűbb szülést/születést nem tudok elképzelni.

A fiam megszületett 3:20 perckor. Édesen szuszogott meg nyögdécselt, a fejemhez nyomták, adtam neki egy puszit. A megfigyelőben volt „aranyóra”, ott volt apa, a kisfiam nagyon hamar szopizott a műtét után. Örültem, hogy megszületett, de az egész helyzet mérhetetlen űrt hagyott bennem. Ezután jött a feketeleves. Családtagoktól meg ismerősöktől megkaptam, hogy nem tudok szülni, meg jöttek mindenféle példákkal, hogy az xy-nak is császárja volt, ő sem tudott szülni. Na, meg az ellenpéldák, hogy xy-nak pedig sikerült, nekem meg nem. Ezek a mondatok, beszólogatások még inkább lehúztak az örvénybe és iszonyat megviseltek.

Sokáig hallani sem akartam kistesóról, mert nem voltam felkészülve rá. Amúgy a császárból fizikailag meglepően gyorsan regenerálódtam.

Azóta eltelt 6 év és nagyon sok változás. A kisfiammal iszonyú sok kálváriánk volt. A születése után atópiás dermatitises lett, majd másfél évesen kiderült, hogy van egy immunhiányos betegsége (IGE hiánya). Jelenleg a negyedik óvodát kezdi, hiperaktív-figyelemzavaros kisfiú elég sok auti tünettel és két SNI kóddal. Nagyon nehéz vele, ezért is vártunk a kistesóval. Igazából 3-4 éves korában volt az állapotának a csúcspontja, amikor az idegrendszerem, sőt majdnem a házasságunk ráment a sok bosszúságra, közönyre, diszkriminációra, amit kaptunk az óvodákból, családtól és az utca emberétől is. Viszont történtek pozitív dolgok is, amik erősítettek, lelket öntöttek belém.

2015-ben ismertem meg Boros Judit doktornőt és a VBAC csoport érintetteknek és segítőknek FB csoportban, ahol az egyik szüléstörténet annyira megérintett, hogy ellenállhatatlan vágyat éreztem aziránt, hogy megismerjem őt személyesen. Elmentem hozzá rákszűrésre. Annyira kedves, türelmes, figyelmes és magával ragadó volt a doktornő egész lénye, hogy akkor és ott elhatároztam, hogy csak és kizárólag vele vagyok hajlandó szülni, ha egyszer eljön az én időm. Nemcsak orvosként, hanem emberileg is mindig meghallgatott, volt, hogy sírtam neki a rendelőjében, és olyan lelki támaszt kaptam, amit előtte sohasem egyik orvostól sem. Biztos pont volt az életemben, akihez örömmel mentem még azzal a tudattal is, hogy sokszor órákat kell rá várni. Tehát a doktornőt akkor kiválasztottam és nem volt B tervem csak ő!

Az évek alatt próbáltam feldolgozni a császárt. Elfogadni önmagamat, a testemet és szeretni magamat úgy, ahogy vagyok. A negatív embereket száműztem az életemből. 2016-ban elvégeztem egy agykontroll tanfolyamot, 2017-ben megjelent a könyvem, 2018-ban pedig megcsináltam a jogsit és kocsit vettem magamnak. Közben dolgoztam, volt, hogy két munkahelyen is. Egyre inkább elfogadtam azt, hogy én egy értékes ember vagyok, és igenis tudok szülni. Ha elolvastam egy VBAC történetet, akkor az mindig feltöltött energiával, és sokszor örömömben sírtam, hogy de jó, ez igenis lehetséges, és én is képes vagyok megcsinálni.

Folyt. köv.

E.