Túlvagyunk Petyával egy gyógyászati segédeszközös - benti szandikészítési traumán. Ha tudnátok, hogy az milyen fájdalmas! Amikor rá kell lépni egy nagy papírlapra, és körberajzolják az ember gyerekének a talpát! És még centivel is megmérik itt-ott! Akkor nagyon kell ám óbégatni! Rudi csak annyit mondott, amikor befejezte, hogy
„Ezt nézd! Egy vonallal sikerült körberajzolni! Ilyen még nem is volt!”
Ezt tudtuk fokozni a következő heti ortopédiai kontrollvizsgálattal. Ez is egy jó kaland volt! Két felnőtt (Andi, én), két autóval, három gyerekkel vizsgálatra indul. Mintha Mézgáék kelnének útra! Iskolatáska megvan? Kulacs, tornacucc? Jaj, a pulcsi bent maradt! Petya, ne mássz már ki az ülésből! Lényeg, hogy a kissé nehézkes indulás után sikeresen odaértünk, bejelentkeztünk, majd leültünk a „szerintünk itt fog rendelni a doktor úr” ajtó elé, a „9 óra után egy kicsivel” időpontban. Késett a doki, de sebaj (csak a parkolókártya bírja addig – elvégre két autóra egy mozgássérült kártyát nem tudunk használni…)
Normál esetben egyszerre behívtak négy különböző gyereket, majd amikor ők végeztek, csak annyit hallottunk, Sz…i testvérek! Végül is ketten Andival, meg a három gyerek ki is töltjük a benti öltözőhelyiséget. Petyával kezdtünk. Elindultunk befele, a doktor bácsi már köszöntötte is:
„Szia, Petya! De nagy lettél! Gyere!”
Na, az én fiamnak több se kellett, már sarkon is fordult, és indult volna kifele, de nem volt szerencséje, mert időben elkaptam… Felfektettem az ágyra és próbáltam megnyugtatni, mert mint tudjuk, ez is olyan vizsgálat, ahol kis híján az életéért kell, hogy küzdjön az ember… Anditól tudom (mert én Petyát nyugtatgattam), hogy a vizsgálat abból állt, talán kétszer vagy háromszor körbe átmozgatta mindkét oldalán a csípőjét. Csoda, hogy nem sántultunk bele!
Persze a Mehetsz, kész vagyunk!-nál úgy vigyorgott és integetett, mintha semmi se történt volna! Gyorsan felöltöztette Andi, majd sprinteltek is befele a suliba, ami a kórházhoz nagyon közel van. Megvártam, míg megnézi a másik kettőt, azokkal én robogtam a másik iskolába – asszem pont a harmadik óra elejére estek be… (Ilyenkor előre szólok, hogy orvosi vizsgálat van, és visszük az igazolást is róla…)
Ó, és arról se feledkezzünk meg, hogy jólfésültnek is kell lennie egy kis elsősnek, így a fodrászkodás sem maradhatott ki a buliból! Na, ez a legmacerásabb dolog, ami Petyával történhet. Andival ketten szoktunk menni, és visszük mindhárom gyereket. Petya haját géppel vágják, és általában ő marad utoljára. Az elején még minden oké – nyugodtan várakozik, sőt, még be is ül a fodrászszékbe, és az első vágásokig nincs is semmi baj. A probléma akkor kezdődik, mihelyst a füle mögött vagy hátul kezdik el vágni a haját. Szerinte ez fáj! Kiabál, veszekszik, feszeng…
A felállás az, hogy Andi fogja Petya kezét a kendő alatt, amivel be van terítve, én pedig a fejét tartom, mert ha elrántja, megvágja a géppel Erzsi néni. Általában 15 perces (sokszor végeláthatatlannak tűnő) projektről beszélünk, aminek az eredménye három tökhajas, leizzadt egyén (Andi+én+Erzsi néni) és egy roppant jóképű, szintén mindene hajas Petya! Aki miután leveszik róla a kendőt, visszaül a vendégszékre (most már minden a legnagyobb rendben), amíg beszélünk pár percet és rendezzük a számlát, és tök szépen, csendben, nyugodtan megvárja, hogy mondjuk, Na, akkor indulás az autóhoz! Most még puszit is adott Erzsi néninek! A búcsúzáskénti integetés pedig már természetes… Hazaérve azonnali zuhanyzás történik mindegyikünknél. Először Andi, majd Petya, és sorba utána a többiek. Tele vagyunk mini-kis hajszálakkal, amik még szúrnak is, és a szappan-víz + haj-testmosás kombó egész jó módszer a megszüntetésére!
Pankuci
A szerző előző írásaiból:
A Down-szindrómás Petya tábori naplója
A nagyinak is szüksége van kikapcsolódásra
Anya, ebben az újságban pucér nénik vannak!
Szégyelli Down-szindrómás öccsét a fiam?
Ők is ugyanolyan gyerekek, mint mi
