Elöljáróban: hamut szórok a fejemre, és leírom százszor, hogy „minekazilyennekgyerek”... ja, de többnyire nem is gyerekek már... Na, mindegy, a lényeg az, hogy – ritka alkalmak egyike – négy napot egyedül tölthetek teljes nyugalomban. A családom nélkül. Még csak most kezdődött, de igen, máris élvezem!
Nem, nem én léptem le, a gyerekek repültek el egy hétre nyaralni a nagymamával és az unokatesókkal Törökországba (nem sajnálom annyira őket..), a párom pedig a kislányával elutazott apa-lánya mininyaralásra 4 napra, és ez a két időintervallum csodálatos módon egybeesik!
Reggel elbúcsúztam mindenkitől, hosszan integettem, hogy biztos legyek benne, hogy tényleg elindultak.. Ki-ki ment a saját útjára, én meg azzal a lendülettel rendbe vágtam a házat, mostam, teregettem, leszedtem a paradicsomot és a paprikát, melyeket nyugiban megeszegettem reggelire. Aztán dolgoztam egy kicsit, megmártóztam a felfújhatós kismedencében, és közben arra gondoltam, hogy mennyire nagyon jó most nekem...
Nem nyavalyog senki kajáért – ha akarok, 4 napig Smack levest ehetek (persze nem fogok, de bizsergető a tudat, hogy bármit megtehetek), ha úgy tartja úri kedvem, meztelenül mászkálhatok a házban, nézhetem a kedvenc sorozataimat este, nem kell megküzdeni a kisház használatáért, nem önt el a harctéri ideg a szerteszét hagyott cuccokért, a konyhapulton felejtett tejért, az órák óta lejárt mosógépben poshadó ruhák miatt... Csend van, békesség, nyugalom.
Este kiülök majd a teraszra egy pohár rozéval, egy könyvvel, nézem a birsfán a madarakat, hallgatom a szomszéd kertből az Abbát, meggyújtok egy gyertyát, és csak bámulok ki a fejemből... Kíváncsi vagyok, mikor jön el először az a pont, amikor hiányozni fog a családom...
Tünde
