Az első terhességem óta olvasom a Bezzeganyát, és már annak a végét is terveztem megírni. Nem jött össze. A második lányom Németországban született nemrég. Életem egyik legjobb döntése volt, nem hazamenni szülni, annak ellenére hogy nem beszélek németül, és eléggé paráztam, hogy mi lesz, hogy lesz, de mázlim volt. Egyrészt a férjem ott volt, és ő beszél németül, másrészt többé-kevésbé mindenki beszélt angolul. Beleértve engem is.
A 37. hét vége felé éreztem, hogy bizony hamarosan találkozunk ketteskével. És én ennek, mint a majom annak a bizonyos testrészének, úgy örültem. Nagyon terhes voltam már. A 13 kilós, kétéves, ma már nagylányom nem könnyítette meg az utolsó heteket.
Szóval a nyákdugó szépen lassan távozott, a szervezetem öntisztításba kezdett, és a betöltött 38. héten, vasárnap este már olyan furán fájdogáltam. Aztán éjjel a rendszertelen fájások max. tíz percekre hagytak aludni. Én meg a férjemet reggel hatig... Akkor előkerült a telefon, hogy kiderüljön, hány percesek is ezek a rendszertelen fájások. Én lepődtem meg a legjobban, mikor két és fél percenként követték egymást egy egész órán keresztül.
Mivel az első alkalommal túl korán mentünk be a kórházba, most nem akartam elsietni. A két és fél perc nem tűnt elsietettnek.
Szülés
Ott megállapította az ügyeletes Hebamme, hogy négy centire vagyok kitágulva, aztán „gépre” kötött. És sajnos már itt elrontottam az eltervezett szép szülésélményt, mert azt hittem, feküdnöm kell. Nem kellett volna. Sem itt sem pár óra múlva a szülőszobán. Ugyanis a két kis tappancs vezeték nélküli volt, ergo leláncolás nélkül figyelték, hogy érzi magát a baba. De ez nekem csak másnap esett le. Pedig előzőleg megtudtam, hogy itt bárhogy, bármilyen pozícióban vajúdhatok, aztán majd nyomhatok. Tudtam, csak nem sejtettem. És ettől a fekvéstől olyan szinten fájt a derekam, hogy mozdulni sem bírtam és császárért könyörögtem. Szerencsére nem foglalkoztak ezzel.
Mindehhez képest az első szülésem leányálom volt, pedig piszkosul fájt az is, de akkor még közvetlenül a kitolási szakasz előtt volt erőm sétálni. Most az ágyon feljebb csúszni sem tudtam önerőből.
Még az iszonyatos derékfájás előtt, amikor még csak az összehúzódások boldogítottak, filóztam azon, hogy vajon mit keresek én itt, mikor 25 hónappal ezelőtt megmondtam a férjemnek, hogy ennyi volt, nincs több gyerek, érje be egy kislánnyal. Erre meg itt fekszem és egy újabb kismanó evickél kifelé.
Miközben ezen filóztam, megkaptam az antibiotikumomat is.
A szülőszobán pedig az EDA-t, ami csak a férjem és a gép szerint használt egy keveset. Állítólag egy-két fájás hosszabb volt, mint én éreztem illetve volt, amit nem is éreztem. Szerencsére ezt az infót a férjem ott és akkor nem osztotta meg velem. Ellenkező esetben lehet orrba nyomtam volna, csak hogy érezze ő is a törődést.
Amikor a Hebamme szólt, hogy eltűnt a méhszáj, lehet nyomni, én egy fia ingert nem éreztem. Szörnyű volt. Hogy mi miatt nem volt nyomásinger, nem tudom. Csak azt éreztem, hogy kettétörök derékmagasságban, amit a méhem piszok sűrűn megspékelt egy kis fájással is. Nem tudtam jó helyre nyomni, nem haladt a baba...
Ekkor jött egy doki, aki percekig turkált bennem, megkoronázva a kínszenvedésemet. Ultrahangon is megnézte a babát. Mivel ekkor épp a jobb oldalamon feküdtem, átfordítottak a bal oldalamra, mert kiderült, hogy a baba rosszul fordult és ezért nem halad, de a bal oldali fekvés és nyomás segített neki. Meg minden bizonnyal a kapott oxitocin is.
Ötödik nyomásra végre megszületett Adél, hat órával később, minthogy odaértünk.
Itt nem divat a gátmetszés, csak végső esetben vágnak. Azon megfontolásból, hogy így anyuka nem kap egy feleslegesen hosszú sebet. Hogy a vágás vagy a repedés jobb-e, nem tudom. De az tény, hogy míg utóbbival pár órával később már fájdalom nélkül ültem, a vágással bizony kellett ehhez pár nap.
Abban a pillanatban, hogy kibújt Adél, leszállt a jó sűrű rózsaszín köd. Természetesen minden fájdalom eltűnt és csak egy igen magzatmázas fekete hajú manó szuszogott a mellkasomon.
És itt kezdődött életem legszebb három napja.
Az aranyóra másfél vagy inkább hat óra volt. Másfél óra elteltével tíz percre szakították meg, míg a szoba sarkában letörölték róla a magzatmáz nagyját és megmérték. Éppen csak nyekegett, de nem sírt. Kapott egy pelenkát és visszahozták rám. Vele együtt toltak a kétágyas szobába, ahol még órákat csak feküdt rajtam. Néha szopizott, de leginkább aludt.
A következő három napban együtt voltunk. Csak mi ketten. Isteni volt. Első éjjel a magzatvizet büfizte fel, és már másnap mosolygott. Én meg úszkáltam a rózsaszín ködben. Szép szülésélményt szerettem volna, ami nem jött össze, de azt nem gondoltam, hogy ennyire és ilyen hamar is lehet szeretni egy ilyen kis tehetetlen csomagot.
Az első lányommal az első napok csodája nem adatott meg, de ez egy másik történet.
Mindenki kedves és segítőkész volt. A katonásabb nővérke is. Doki is jött, érdeklődött, segített. Nem éreztem azt, hogy bárki felsőbbrendűnek képzeli magát. (Előző alkalommal még pár nővér is így gondolta.) Helyben volt a csípőszűrés és az első gyermekorvosi vizsgálat is.
Adél fürdetve a kórházban nem volt, és itthon is csak a köldökcsonk leesése után. Addig egy nedves törölközővel „fürdettük”.
Ami viszont nagyon nem tetszett, az a D-vitamin. Tabletta formában kellene a pici szájába tenni szopi előtt. Hát mi maradunk a cseppeknél. Ha lesz valaha hármaska, ugyanitt szeretném szülni.
És azt nagyon sajnálom, hogy az anyaság nem a második gyerekkel kezdődik. Ha akkor tudom, amit most... Azt hogy az eleje csak átmeneti, hogy micsoda tündérré válik idővel, hogy mennyire lehet szeretni...
Persze tudom, hogy ezt a tapasztalatot sokkal inkább a nagylányomnak és nem ennek a három napnak köszönhetem. Ez a három nap csak bónusz Adél és az én kapcsolatomban.
Krisztina
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
