Ahogy a kilencedik hónap felé közeledtem, már nemcsak a testem, de az idegeim is feszült húrként pendültek. Az utolsó hetekben minden egyes apró fájdalomra azt hittem, hogy "na, most kezdődik", de persze mindig tévedtem. Aztán elérkezett a nagy nap, persze a legváratlanabb pillanatban, amikor épp a lakásban sétálgattam egy tál spagettivel a kezemben.
A fájások először olyanok voltak, mint egy szoros ölelés a hasam körül – az a fajta ölelés, amit egy nagynéni ad, akit alig ismersz, de mindig túlságosan ragaszkodónak találod. Az izgatottságtól le kellett ülnöm, no, meg úgy gondoltam, a spagettit azért még betolom, mielőtt elindulnánk. Még néhány órát otthon maradtunk csendesen fájogatva (a férjem már pattogott, hogy indulnunk kellene, de én úgy éreztem, jobb otthon, és a fájások sem voltak még olyan sűrűek.)
A kórházba érve úgy éreztem, mintha egy szürreális valóságba csöppentem volna. A szülésznő arca mintha egy sitcom-ból lépett volna ki – kedves, de kicsit fáradt, mintha már túl sok ilyen forgatókönyvet látott volna. „Na, készen állunk egy kis akcióra?” – kérdezte olyan természetességgel, mintha csak egy tortát akarna felszeletelni.
Ahogy a dolgok egyre intenzívebbé váltak, elérkezett a pillanat, amikor rájöttem, hogy a légzéstechnika, amit olyan szorgalmasan gyakoroltam, valójában egy vicc. Úgy éreztem magam, mint egy elromlott gőzmozdony, és közben azon gondolkodtam, hogy ki találta ki ezt az egészet. És miért nem küldtek inkább egy használati utasítást a babához? Komolyan, egy IKEA-s bútor összeszerelése egyszerűbb!
A kitolási szakasz az egy teljesen más dimenzió. Mintha egy erőnléti edzés és egy maratoni futás keveréke lett volna, de mindezt egy nagyon szűk helyen, ahol a célvonalon egy kis csomag vár rád. Ahogy a szülésznő mondta, hogy „most aztán tényleg nyomni kell”, úgy éreztem magam, mint egy amatőr erőművész, aki élete legnagyobb súlyát emeli. Közben az egyik szememmel a párom arcát figyeltem, akin látszott, hogy őszintén elcsodálkozott, hogyan lehet ezt kibírni. Mikor végül a kisfiam kibújt, olyan volt, mintha egy óriási kő esett volna le a szívemről – és persze az első gondolatom az volt: „Na, ezt is túléltük.” Ott volt, kicsit pirosan és ráncosan, de a saját kis csodám. A pillanat egyszerre volt megdöbbentő és nevetséges – mintha nem értettem volna, hogy mi is történik.
Azóta persze már felfogtam, hogy anya lettem, és több-kevesebb sikerrel próbálok megfelelni ennek a feladatnak.
Zs.
Te is szeretnéd elmesélni szülésed történetét? Küldd el nekünk a bezzeganya@bezzeganya.hu címre!
