Csak ülök itthon és nézem, ahogy békésen alszik. Olyan, mint egy kisangyal. És arra gondolok, ez csak egy álom. Nem volt semmilyen beszélgetés, nem az én fiamról mondták azokat a szörnyűségeket. De közben kénytelen vagyok szembenézni a tényekkel.
Két napja a két óvónő megkért, hogy menjek be ma délután, mert beszélniük kell velem. Akkor annyit mondtak, a kisfiam összeveszett egy másik ovissal egy játékon, és a bottal felé szúrt. Szerencsére nem történt baj, csak karcolás. De engem már ez sokkolt. A beszélgetésen azonban olyanok derültek ki, hogy úgy éreztem, rám szakadt egy fal, és nem kapok levegőt. A kisfiam sokszor nem tudja kontrollálni a dühét. Egyik pillanatról a másikra változik a hangulata. Képes egyik percben a legnagyobb szeretetben játszani a kis barátjával, a másikban pedig a legkisebb semmiségért veszekedni, verekedni. A másik véglet pedig a túlzott szeretet, olyan erősen öleli át valaki nyakát – pedig ő csak szeretgetni akarja – hogy az fáj neki. És mindig kinéz valakit magának, akit megpróbál kisajátítani. Csak vele játszik. És az csak az ő barátja lehet.
Az óvónők külön figyelnek rá, ahogy elmondták, ő egy egész emberes gyerek. Én pedig csak ültem, és nem tudtam elhinni. Hogy miért nem szóltak hamarabb? Miért így egyszerre? És azon gondolkodtam, hogyan nem vettem észre? Hogyha velem van, miért nem csinál ilyeneket? Persze azt láttam, hogy türelmetlen, hisztis, és akaratos. Ha valami nem sikerül elsőre, azonnal megsértődik. Sokszor pedig mintha egy álomvilágban élne, annyira elmerül dolgokban. Ilyenkor „alkalmi süket”, hiába szólok neki akár négyszer-ötször is, csak ha felemelem a hangom, vagy odamegyek hozzá, akkor reagál.
Úgy gondoltam, ez életkori sajátossága, hiszen csak négyéves. Úgy gondoltam, kinövi. Én is „hirtelen felkapom a vizet”, ilyenkor kiabálok. De a kiabálással ki is adom magamból. (Ez persze nem azt jelenti, hogy minden semmiségért kiabálok). De mindemellett egy hihetetlen kedves, segítőkész kisfiú. Az egész környék imádja, mert boldog-boldogtalannak köszön, segít a boltban, nekem otthon. Az óvónők kiemelték azt is, hogy mennyire okos, gyorsan tanul. Mintha két ember élne a kis testében.
Közben feljön a családi háttér is, hogy nálunk nincs apuka. Miért nem próbálok újra férjhez menni? És berzenkedek. Imádom a fiam, de annyira szeretnék nő lenni, hogy ne miatta keressek férfit magamnak. Elvégre más is felnőtt apa nélkül – érvelek az óvónőknek. Próbáljuk kideríteni az okokat, miket nézünk, hogyan fegyelmezem? De a Minimaxos mesék, amiket nézhet, nem lehetnek ludasok. Fegyelmezés? Igen, ha olyat tesz, és már a sarokban állás sem hat, akkor a fenekére csapok. Ez lenne a baj? Aztán a vér meghűl bennem, mikor a felmenőim elmeállapota iránt érdeklődnek. Nem volt-e valakinél valami.
Az óvónőkkel megegyeztünk, hogy szakember tanácsát kérem, de próbáltam haladékot kérni. Esedékes volt már úgyis egy látogatás a védőnőnél. Persze először nem szóltam neki semmit, ő megcsinálta a teszteket, amin nagyon ügyes volt. Látás-hallás tökéletes, érti a feladatot, amit kap. Csak persze ott is többször rá kellett szólni például, hogy nem játszunk a védőnéni tűzőgépével, nem mosunk háromszor kezet. És akkor kimondta ő is: nem tud hosszabb ideig odafigyelni semmire, hacsak nem felnőttel teszi (közös játéknál órákig is eljátszunk akár, ha nagyon élvezi). Viselkedészavaros. Menjünk el a családsegítőbe, higgyem el, nagyon kedvesek, és tudnak segíteni. De nehéz lesz ez az egy év.
És most ülök az ágy mellett, nézem, ahogy alszik. És remegek. Remegek érte, hogy tudjak segíteni. Hogy a szakember azt mondja, ha ezen és ezen változtatok, akkor minden rendben lesz. Hogy semmi baj a kisfiammal, csak valamit nagyon elrontottam ez alatt a négy év alatt. Hogy én vagyok a hibás. Hogy nem ő olyan, amilyennek leírták, hanem csak valamit rosszul csináltam. De kijavíthatom. Hogy ne lássam többé azt, hogy az óvónők úgy néznek rá, mint egy időzített bombára, miközben ő békésen hintázik...
Shygirl
