Egy magasabb érzelmi faktorú gyerek (könnyen kiborul vagy nagyon lelkesedik, mélyen érinti minden történés) általában több büntetést kap - miközben a szokásos határhúzás-jutalmazás/büntetés valójában nem működik, állítja egy pszichológus-genetikus. És azt is, hogy a gének mélyen meghatározzák a viselkedésünket - nemcsak a gyerek, hanem a szülő génkészlete is, és szerencsés, vagy szerencsétlen helyzetek sorát is hozhatja, ha nagyon azonos szülő és gyerek génsorozata és ebből fakadó temperamentuma. A jövőkutató pedig azt állítja: a tanult tehetetlenség valójában egyfajta ösztön, amiből ki lehet jönni - na mivel - tanult viselkedéssel. Illetve: mire jók a társas jövőszimulációk és forgatókönyvek, amiket bárkinek ajánlana kipróbálni?
Három könyvet szeretnék ajánlani a HVG kiadó kínálatából: két újdonságot a gyereknevelés, illetve a jövőkutatás és kreatív képzelőerő témájában, és egy kicsit régebbit, amely tudományos bikkfanyelv nélkül mutatja be a világszerte ismert (?) mítoszokat.
Dekódold a gyereked!
Jim és Jim – eltérő vezetéknévvel – harminckilenc éves korukban találkoztak először. Ugyanolyan típusú autót vezettek, ugyanazon a floridai strandon töltötték a szabadságukat. Mindketten Salem márkájú cigarettát szívtak, és rágták a körmüket. Mindketten Betty nevű nőt vettek feleségül, miután elváltak Linda nevű nevű feleségüktől. Fiúgyerekük neve is hasonló volt – James Alan és James Allen. Kutyájuk neve Toy, mindketten asztalosok voltak, de végeztek rendészeti képzést is. Egyforma magasak voltak egyforma testsúllyal. Egypetéjű ikrek voltak, de születésük után elválasztották őket egymástól, és más örökbe fogadó családnál nőttek fel. Egy kutatás alkalmával találkoztak, felnőttként. Annak ellenére, hogy más környezetben, más hatások érték őket, meglepően „egyformának” bizonyultak.
A könyv, amely a fenti sztorit is tartalmazza, két lényeges részre oszlik. Danielle Dick humángenetikus és pszichológus írása azt járja körbe, amit a fenti történet illusztrál: a genetika és az alapvető természetünk legalább annyira meghatározó, mint a szülő befolyása. Bár nincsen egyes személyiségvonásoknak kifejezett génje, de mégis erősen befolyásolja az örökölt tulajdonsághalmaz a viselkedést.
A gyerek is nevel bennünket
Sőt, elmondható: gyerekeink legalább annyira alakítanak és formálnak bennünket, mint amennyire mi „neveljük” őket. A gyerek reakciói formálják a mi reakcióinkat is, különböző temperamentumú gyerekeink kívülről nézve hasonló cselekedeti azért is válthatnak ki belőlünk teljesen más válaszokat. Illetve: saját genetikailag is meghatározott tulajdonságaink „illeszkedése” gyermekünk tulajdonságaihoz sok helyzetben döntő lehet, mennyire boldogulunk egymással. Közös génjeink és hasonló tulajdonságaink elsimíthatják, vagy épp felerősíthetik a problémákat: ha mindenki alaptulajdonsága az impulzivitás vagy az agresszió, az sok csúnya jelenet okozója lehet. Két nyugodt ember viszont jól elvan nyugis programokon.
A három E: extrovertáltság, emóciók, erőfeszítés
A könyv másik része, bár hangsúlyozza, hogy minden gyerek egyedi „tulajdonságkombináció”, és viselkedésünket, nevelési stílusunkat az ő természetéhez, viselkedéséhez érdemes igazítani, mégiscsak felállít egyfajta kategóriarendszert, három fő szempont alapján. A „három E” a könyv szerzőjének rendszere: az egyik az extrovertáltságot, a másik az érzelmi válaszkészséget (emocionalitás) méri, míg a harmadik „doboz” az erőfeszítés alapú kontroll dimenziója.
Az első szempont a társas igényeket méri fel. Vannak társaságkedvelőbb gyerekek, akik sok szociális ingerre vágynak, és a társaság feltölti őket, míg másokat ugyanez kifáraszt, lemerít, idegesít egy idő múlva. Másféle programokat kell szervezni annak, aki elmenekül vagy megrémül egy nagy születésnapi parti közepén, és megint mást annak, aki kifejezetten vágyik a szereplésre, beszédes, könnyen barátkozik és nyílik meg.
A második szempont az emocionalitás: a magas Em faktorú gyerekeket gyakran bélyegzik „hisztisnek”, ők azok, akik nehezen kezelik a stresszt, és ők azok, akiknél a „hagyományos” nevelési módszerek – figyelemelterelés, határszabás, jutalmazás-büntetés – általában nem működnek jól. A szerző szerint a legjobb módszer az együttérzés, az együttgondolkodás, az együttműködés, hogy a későbbi nehéz helyzeteket, hogy lehet jobban kezelni majd. Amikor a zaklatott állapotból már kikerült.
Az Er faktor – az önkontroll és erőfeszítés faktora. A magasabb Er faktorú gyerekek türelmesen várnak az ún. pillecukor-tesztben (kapsz még egyet, ha az elsőt bizonyos ideig nem eszed meg), míg az alacsonyabb Er faktorúak azonnal befalják az édességet, még mielőtt a kutatók elhagynák a szobát.
Az Er faktor a kutatások szerint ugyanúgy genetikai eredetű, és az erőfeszítés alapú kontroll nehéz ügy, ha nem az volna, mindenki betartaná a fogadalmait, és olyan volna, mint amilyennek álmaiban látja magát az ember. De – ez is kutatások alapján mondható – fejleszthető és formálható. Az életkor szintén fontos elem, a kisgyerekek afféle kis motorok, lényegében fékek nélkül, mivel a „fékek” rendszere nagyjából csak a húszas évek közepére fejlődik ki rendesen. Önfegyelemre teljes mértékben csak innentől lehet számítani – de a szerző arra is figyelmeztet, hogy a túlzott önfegyelem merevséghez, túlzott kockázatkerüléshez, rugalmatlansághoz is vezethet. (A vezérigazgatóknak és egyéb felsővezetőknek például általában nagyobb a kockázatvállalási készségük – előnyös lehet, ha képesek megragadni gyorsan egy kínálkozó lehetőséget).
A gyerek önkontrolljának fejlesztésére a ha-akkor terveket, a következményeket eljátszó, „modellező” szerepjátékokat, egyes nyugtató módszereket javasolják. Kifejezetten ellenjavallt viszont a kiabálás és a prédikálás - mint felnőttnek, nekünk kell lenyugtatni saját magunkat, meggyőződve arról, hogy a gyerek nem szándékosan akar rosszat, hanem az agya még fejlődésben van, az életkori sajátosságait muszáj beleszámítanunk a viselkedésébe.
A viselkedés és temperamentum jelentősen eltérhet a gyerekek és a felnőttek esetében is, és a „normális” széles spektrum, ahol megfelelő hozzáállás esetén nem szükséges terapeuta vagy gyógyszerek után kiáltanunk. A kis könyv azonban arra is ad kérdéseket és szempontrendszer, mikor javasolt mégis szakértő felkeresése – ha a gyerek viselkedése nekünk és neki magának is jelentős és tartós nehézségeket okoz a mindennapi életben.
Danielle Dick: Dekódold a gyermeked! HVG Könyvek
Elképzelhető
Jane McGonigal történetét sokan megismerték az elmúlt években. A fiatal nő (ma játéktervező és jövőkutató) egy súlyos agyrázkódás után gyógyult fel a saját maga által tervezett, ma Superbetter-nek nevezett játékkal. Nemcsak a játék és saját személyes története inspirált másokat: rendszeresen ír és beszél arról, a „kollektív intelligencia” hogyan változtathat meg sorsokat és jövőt, illetve arról is, hogyan használhatjuk a játékosítást (gamifikációt) gyógyításra, szellemi fejlődésre, életminőség-javításra.
Az elmúlt évek egyre több olyan helyzetet hoztak, amelyekről inkább bizarr filmekre gondoltunk, nem a valóságra. Olyan forgatókönyvek valósultak meg, amelyek sokak számára az „elképzelhetetlen” kategóriába tartoztak.
De a jövő nem csak a katasztrófák forgatókönyveit jelenti, hanem éppen az ellenkezőjét is. Azzal, hogy a „képtelenségre” vagy a „nevetséges ötletekre” építünk fel jövőbeni forgatókönyveket, megoldást találhatunk a jövőben valóban felbukkanó helyzetekre és problémákra, illetve megdöbbentő pontossággal lehet modellezni azt is, hogyan viselkednének emberek tömegei bizonyos „képtelen” szokatlan élethelyzetekben.
„Amikor 2020 elején az új típusú koronavírus először keltett globális figyelmet, úgy gondoltam, megosztom a világgal sokszereplős szimulációnk legfontosabb eredményét, jelesül a benne részt vevők jóslatait. A kutatás egyik fő kérdése az volt, hogy az emberek milyen körülmények esetén szegülnének szembe az önkéntes karantén és távolságtartás szabályaival. Adataink alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy a szuperterjesztés szempontjából leginkább a vallási szertartások, második helyen az esküvők, harmadik helyen pedig a temetések jelentenének kockázatot. Az emberek ugyanis ezeken az érzékelt veszély dacára is nagyobb valószínűséggel vennének részt. Az is egyértelműen kiderült számunkra, hogy az egyedülálló fiatalok akkor is el akarnának menni éjszakai klubokba és bulikba, ha az ilyen jellegű összejöveteleket betiltanák.”
McGonigal kutatócsoportjának modelljei és eredményei meglepő pontossággal jeleztek előre olyan jelenségeket, mint a karantén-intézkedések kijátszása, az összeesküvés-elméletek terjesztése és hasonlók. De a jövőkutató szerint nem is az emberek viselkedésének előrejelzése a jövőszimulációk legfontosabb célja, hanem az, hogy felkészítsék az elménket, fejlesszék kollektív képzelőerőnket, és ezzel növeljék rugalmasságunkat, alkalmazkodóképességünket, gyorsaságunkat és ellenálló képességünket arra az esetre, ha megtörténne az „elgondolhatatlan”. (Hát igen. Nem véletlenül fogalmazunk úgy magyarul, hogy „hát ilyen nincs!” Ez pusztán azt jelzi, hogy eddig a tudatunkban ez a jelenség vagy forgatókönyv egyszerűen nem létezett, tehát a világunknak nem volt része. Naná, hogy megoldást se tudunk hirtelen az ilyenekre – hiszen nem léteztek…)
A könyvben tíznél is több érdekes kiinduló helyzet, jövő-forgatókönyv található, amit az olvasó továbbgondolhat, kiszínezhet, érzelmeket és megoldási sémákat kapcsolhat hozzá, végigelemezheti, vajon ő és környezete hogyan reagálna egy ma még nevetségesnek vagy elképzelhetetlennek tűnő szituációra. Ezzel beemeli a tudatába, és ahogy a részleteken töpreng, már nem mondhatja adott esetben, hogy „hát ilyen nincs!!”.
Ha felkeltette az érdeklődését valakinek a szimulációk és jövő-forgatókönyvek világa, annak javasolnék egy rövidke gyakorlatot bevezetésképpen. Először látogassunk el a múltba: keressük fel tíz évvel ezelőtti önmagunkat, az akkori környezetünkben. Mivel foglalkozunk? Milyen ruha van rajtunk, milyen szobában ülünk épp? (Akár a fiókot is kihúzhatjuk, mi van benne…) Kik vesznek körbe? Mi változott meg azóta körülöttünk és bennünk? Mik voltak akkori vágyaink és céljaink?
Ha ez már sikerült, ismételjük meg a gyakorlatot úgy, hogy tíz évvel idősebb önmagunkat látogatjuk meg. Most milyen ruhát viselünk, hogy nézünk ki, mivel foglalkozunk, kik vesznek körbe, kik azok, akik az akkori életünknek már kevésbé fontos szereplői? Milyen szerepeket töltünk be? Milyen érzésekkel tölt el minket a képzeletbeli látvány?
A könyv ennél meredekebb forgatókönyveket is elénk tár, de elménket először érdemes saját környezetünkben edzeni – akár úgy is, hogy néhány „képtelenséget” is teszünk másodjára a képzeletbeli forgatókönyvbe, így szemügyre véve az eredményt. (A mesterséges intelligenciát is egyre gyakrabban finomhangolják „álom-szerű” adatsorokkal, a „valóságos” mellett).
Jane, az örök optimista szerint a tanult tehetetlenség nem tanult – a „lefagyás egyfajta ősi, majdnem hogy állati szintű megküzdési mód, ha körülményeink rosszak, és úgy tűnik, nem sok befolyásunk van rá. Tanulni szerinte épp azt kell, hogyan keveredjünk ki belőle – hogyan hihetjük el, hogy igenis van hatásunk a körülmények megváltoztatására, illetve hogyan fejleszthetjük magunkban a tanult segítőkészséget – ez ugyanis valóban tanult és fejleszthető készség, a legtöbb esetben a tanult tehetetlenségnél hatékonyabb módszer.
Ha valakinek elege van abból, hogy a jövő kizárólag katasztrofális lehet, az olvassa végig a könyvet, és próbálgasson ki néhányat a feldobott forgatókönyvekből, akár a 8-15 éves gyerekeivel, akiknek talán még nagyobb érzéke lesz ahhoz, hogyan alkossanak „elképzelhetetlen” szituációkra is modellt, majd megoldást.
Jane McGonigal: Elképzelhető, HVG könyvek
A mitológia nagykönyve
Kedves olvasó, gratulálok, ha eljutottál idáig az olvasásban. A jövőből most egy nagy hátassal visszamegyünk a múltba a harmadik könyvvel – illetve mondhatom azt is, hogy az időtlenségbe, mivel mítoszaink a mai életben is hatnak ránk.
A mitológia nagykönyve arra egy elég sikeres próbálkozás, hogy az emberiség nagy kultúrköreiben (Hellász, Róma, Egyiptom, Óceánia, Egyiptom, Ázsia, Észak-Európa, Afrika…) évezredeken-évszázadokon át mesélt mítoszokat röviden, akár egy kiskamasz szókincsével is befogadhatóan adja át. Egy-egy történet nem több,mint két oldal, amiben egy adatlap szerepel („Dióhéjban”: helyszín, idő, kulcsszereplők, téma, források), majd maga a történet, rövid bekezdésekben, esetleg némi kiegészítéssel, ami a mítosz eredetét, környezetét mutatja be.
A mítoszok közt akadnak „kötelező olvasmány” szintűek (főleg a görög és római regék részben), és kevésbé ismert mítoszok is – Írországból, Óceániából, Dél-Amerikából, amelyek errefelé nem részei se a klasszikus, se a modern irodalomnak, de az ezoterikus bulvártémákba se szivárogtak még be (a mítoszok szimbólumai és néhány szereplője ugyanis itt végezte, például pólómintaként vagy dalszövegként). Ha nem szeretnél hülyeségeket mondani ezekről a gyerekednek, vagy esetleg valamilyen iskolai projektben mítoszokról kellene adni egy összefoglalót, a könyv ideális a célra, ahogy akkor is, ha valamilyen irodalmi utalást nem ért enélkül valaki. Mélyebb elemzésre természetesen ez a zanza nem alkalmas, de bevezetésnek kiváló ismeretterjesztő forrás.
A mitológia nagykönyve, HVG könyvek (9 szerző munkája)
Vakmacska
