2018 februárjában történt, amikor is már egy hete késett a mensim, kezdett is furcsa lenni a dolog. Valahol motoszkált bennem ott mélyen legbelül valami, hogy talán állapotos lehetek, de nem akartam beleélni magam. Nem voltam egyáltalán rágörcsölve, nem számolgattam, mikor van peteérésem, rábíztam magunkat a sorsra, hogy a gyermekünk akkor foganjon meg, amikor ő szeretne. Tervezett baba volt és nagyon vártuk. Szóval pár hónap telt el és megfogant. Na, de vissza is kanyarodok oda, hogy 2018 februárját írtuk, és már egy hete késett, aztán kettő, mikor mondta a férjem, ideje lenne tesztet venni.

Megvettem... Rápisiltem, mire kiléptem a vécéből és bementem a fürdőbe, majd leraktam a csap szélére a tesztet, már ott is virított élénken a két csík. Lebegtem a boldogságtól, és sebesen rohantam a nappaliban várakozó férjemhez. Akkor még el sem hittük, fel sem fogtuk igazán, hogy igen, a mi kis csodánk úton van hozzánk.

Másnap egyből bejelentkeznem a nőgyógyászomhoz. Megerősítette a terhességet, akkor már a hetedik hétben voltam.

Pár hetet vártunk, míg közöltük a nagy hírt a szűk családdal és a nagyon közeli barátokkal.

Természetesen velünk örült mindenki, mindkettőnk szülei nagyon várták már az unoka érkezését. Nem voltak elviselhetetlen rosszullétek, esténként émelyegtem, de a második hónap körül az is elmúlt. Végig jól bírtam, a hasam viszont óriásira nőtt. 17 hetes terhes voltam, mikor kiderült, kisfiunk lesz... Bár én ezt éreztem már az elejétől kezdve. Nagyon boldog voltam, mindig is fiús anyának képzeltem el magam. 20 hetesen már a nevét is tudtuk. 

Szeptemberre voltam kiírva, de már júniusban úgy néztem ki, mint aki hamarosan szül. Ennek ellenére én jól éreztem magam, pedig nyár volt, dögmeleg, azt meg amúgy is nehezen bírom, nemhogy terhesen. Tömtem magamba a görögdinnyét, kétnaponta hordta haza a férjem a 10 kilós példányokat. Július vége felé már kezdett egyre nagyobb lenni ez az édes teher. Éjszaka nem tudtam már aludni, iszonyatosan fájtak a lábaim, és elkezdtem vizesedni is, de én kitartó voltam. Júliusban még esküvőn is voltunk, aztán augusztusban is, de akkor már csak a templomi szertartásra mentünk el. Nekem azt is bőven elég volt végigülni. 

Már a terhességem közepe felé lefordult a kisfiunk, aminek nagyon örültem, hisz mindenképp természetes úton szerettem volna szülni. 

Az orvosomat felfogadtuk a szüléshez, és egy szülésznőt is, akit több barátnőm is ajánlott. Én így éreztem magam biztonságban, és a férjem is maximálisan támogatott ebben. A legjobb döntés volt, amit hozhattam. Szülésznő téren legalább is biztosan. Már jóval a szülés előtt találkoztunk. Mindent megbeszéltünk és minden papírt kitöltöttünk, amit előre ki lehetett, hogy ne akkor kelljen, mikor megyünk be szülni. Az utolsó hetekben már teljesen pingvinnek éreztem magam. Vicces volt, ahogy mentem, közben jajgattam, még ma is mosolygok, ha eszembe jut. 

Elérkezett a kiírt nap. De semmi. Mentem az aznapi ctg-re, beszélgettünk a kismamákkal, ahogy ez lenni szokott. Ki mikorra van kiírva, kinek ki az orvosa, fiú lesz-e vagy lány, mi lesz a neve. Többen is kérdezték, ikreket várok-e, akkora volt a hasam. Nevetve mondtam, nem, egyedül van a kisfiam, de akkor már sejtettem, nem lesz pici baba. A kiírt nap után öt nappal volt a születésnapom. Sokszor eljátszottam a gondolattal, milyen jó lenne aznap szülni, és ezentúl együtt ünnepelni a kisfiammal. Nagyon vágytam erre, ha már ilyen közel volt a két dátum egymáshoz, miért ne, akár úgy is lehet. 

A születésnapomon volt még délelőttre egy ctg időpontom. Egész éjjel nem aludtam, folyamatosan görcsöltem. Az orvosom is ügyeletes volt aznap, így meg is vizsgált. Már kétujjnyira ki voltam tágulva,

azt mondta, ma szülünk. Baromi boldog voltam. De mivel még nem voltak rendszeres fájásaim, hazamentünk. Tartottam a kapcsolatot a szülésznőmmel. aki mondta, hogy mikor induljunk vissza a kórházba. Délután 3 óra volt. mikorra besűrűsödtek a fájások és vitt vissza a férjem. Nagyon izgatott és boldog voltam. Este hat körül a boldog leendő nagyszülők is megérkeztek, és a váróban izgultak értünk. Mindkettőnk felől az első unoka.

Minden ment szépen, kaptam beöntést, igaz, lassan, de tágultam tovább. Jó kezekben voltam, és a férjem is mellettem volt. Ez nyugtatott meg igazán. Szerencsémre felszabadult az egyik apás szülőszoba, ahol csak mi ketten voltunk, meg a szülésznőm és a doki, aki fogalmam sincs, milyen időközönként bejött megnézni, hogy tágulok. Közben burkot is repesztett, akkor már mekóniumos volt a magzatvíz. Ültem labdán, próbáltam állva vajúdni, de már baromi fáradt voltam. Többször éreztem, hogy össze esek, sokszor a férjem tartott. A testemet is és a lelkemet is.

Már este tíz körül lehetett, mikor elérkezett az idő, jöttek a tolófájások. Akkor már a dokim is ott volt. A kisfiam csak nem akart, csak nem akart lejjebb és lejjebb jönni, hiába nyomtam én. A hasamat nyomták felülről, a doki tágított alul... Rohadtul fájt, de nem érdekelt, csak nyomtam, nyomtam, hogy az én kis csodámat minél előbb láthassam. Aztán enyhült, majd nagy döbbenetemre teljesen el is múlt a tolófájás. Semmit nem éreztem, csak mérhetetlen fáradságot. A baba nagy volt, én kicsi és fáradt. Jött egy másik doki, összedugták a fejüket, és akkor elhangzott a szó: császármetszés. 

Engem megszállt a nyugalom, vége a szenvedésnek, csak azt akartam, hogy a kisfiam minél előbb kikerüljön, hisz neki biztosan legalább olyan megterhelő volt ez az egész, mint nekem. 

Simán ment a császár, semmi gond nem volt, a gerincbe kapott érzéstelenítőt egyáltalán nem éreztem. Csak azon járt az agyam, hogy hamarosan láthatom őt. Nagyon kedves volt velem mindenki, mindenről beszámoltak, ha kérdeztem, válaszoltak, egyáltalán nem voltak lekezelőek velem. A dokim még viccelődött is. Nagyon bírom amúgy. 

Aztán megkérdeztem, hogy mikor veszik már ki a kisfiamat, kiderült, akkor már rég kint volt, és varrtak össze. Az egyik hölgy, nem tudom, ki volt ő, talán az anesztes, kedvesen vissza is kérdezett, hogy hát anyuka, fel is sírt, nem hallotta? Hát én ugyan nem, gondolom a fáradtság, meg egy kisebb sokkhatás lehetett a ludas. Na, meg némi nyugtató is.

Nem sokkal ezután egy női hang messziről: 4370 gramm, 53 cm, egészséges. 

Istenem, mi? Mennyi? Mekkora? Te jó ég, hatalmas...

Pár másodperc múlva hozták, és láthattam a gyönyörű kis arcát. Odatették az enyémhez és megpuszilhattam, megsimogathattam. Utána kivitték az apukájához, aki aztán megmutatta a boldog nagyszülőknek. 

Így született meg 22 óra 50 perckor az én gyönyörű, erős kisfiam a születésnapomon. Idén már együtt ünnepeltük. Ez nekem a legnagyobb boldogság, és egy életre szóló csodálatos ajándék.  

Olvass még szüléstörténeteket!

19 évesen szültem és nem bántam meg

Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam

Későn indították be a szülést