Soha nem olvastam szüléstörténeteket, mert korábban szült ismerőseim figyelmeztettek, hogy szülés előtt ne tegyem. Csak rettegtem a szüléstől. Máig nem tudom, hogy segített-e volna leküzdeni a rettegést, vagy fokozta volna azt, ha mégis olvasgatom őket. De most már tudom, hogy nem kellett volna annyira félnem, sőt.  Pedig az első szülésem életem sportteljesítménye volt, az orvost élénken érdekelte, hogy mégis mit sportoltam, hogy ilyen kondim van, szülésznő meg azzal nyugtázta, hogy „nekünk se ez volt álmaink szülése”. Mindezek ellenére mégis szívesen gondolok vissza rá. 

Aztán a második szülésem annyira jó élmény volt, hogy a lelkemet azóta is majd szétveti. Azon kaptam magam, hogy mindig eszembe jut, újra és újra átélem a fejemben. Már azt hittem, meghibbantam, mikor valahol azt olvastam, hogy a szülésélményt fel kell dolgozni, ha rossz, ha jó. Ennek egyik módja, ha leírod. Így kezdtem el olvasgatni ezeket a történeteket, míg végül megérett bennem, hogy bár nem túl fordulatos történet, de én is leírom.

A diabéteszt leszámítva problémamentes terhesség 39. hetében jártam. A diétába szépen belejöttem, a cukrom végig jó volt, és mellékhatásként még vékony is maradtam, már amennyire egy 39. hetes terhes vékony lehet. Kellemes szeptemberi péntek volt. Ráérősen megreggeliztünk, aztán némi hiszti után átpateroltuk elsőszülöttünket az óvodába. A férjem aznap otthon dolgozott, megkértem, vigyen el a kórházba ctg-re, mondván gyorsan megjárjuk. Késő délelőtt lett mire begördültünk a szülészetre. Egy helyes kis tanuló szülésznő szerelte rám a tappancsokat, közben megkérdezte, hanyadik hétben vagyok. Mondtam, hogy 39, mire ő azt felelte: „jujj”. Akkor még nem tudtuk, hogy aznap tényleg „jujj” lesz.

A ctg-vel minden rendben volt. Közben befutott a szülésznő, akivel meg volt beszélve, hogy ellenőrzi a méhszájat, mert úgy volt, hogy a diabétesz miatt a terminus napján (hétfőn) indítani kell, hiába próbált a doktornőm haladékot kicsikarni, és megnézte, hogy be kell-e mennem vasárnap este ballonkatéter miatt. 3-4 centire nyitva volt, nem fog kelleni a ballon, szuper. Amikor kivette  a kezét és felemelte, valami folydogált lefelé a kesztyűjén. Kerek szemek, csend, aztán kisvártatva megszólalt:

- Ez víz.

Azonnal leizzadtam. Biztos ami biztos, egy lakmuszpapírszerű dologgal is ellenőrizte, hogy tényleg magzatvíz-e a gyanús folyadék, de az volt. Felső burokrepedésem volt, nagyon lassan szivárgott, én észre se vettem, így arra a kérdésre, hogy ez vajon mióta tart, eléggé balféknek éreztem magam, de csak bután néztem. Erre a szülésznő elvigyorodott és vidáman közölte a jó hírt:

- Születésnap van ma!

A kollégáinak is jókedvűen újságolta:

-. Fogtam egyet!

A fertőzésveszély miatt mondták, hogy sajnos nincs lacafaca, ennek a gyereknek ma onnan ki kell jönni. Ez olyan 11:30 magasságában volt. Én már haza se mehettem, a férjemet hazazavartam a pakkért (mivel az első gyerekünk 41+3-ra született, valahogy azt gondoltuk, hogy ki fogja húzni a végsőkig, így három nappal a terminus előtt eszünkbe se jutott vinni...). A szülésznő fölhítvta a doktornőt, hogy meló van, engem pedig beterelt egy szülőszobába. Látta, hogy nagyon berezeltem, ezért azzal biztatott, hogy tud róla, hogy az első szülésem nem feltétlenül volt jó élmény, de ne féljek, mert ez most az lesz. Hittem is meg nem is, de nagyon jólesett.

A következő egy órát csöndes tipródással és fel-alá járkálással töltöttem. Közben azon tűnődtem, hogy mennyivel hitelesebb lenne, ha a filmekhez a sikolyokat szülészeteken vennék fel, mert színész így sikítani nem tud, hacsak meg nem kínozzák. Időnként a szülésznő rámnyitotta az ajtót, aláíratta velem a papírokat, kicsit elviccelődtünk. Egy barátnőmnek ekkor jutott eszébe megkérdezni, hogy vagyok, így hát megírtam neki, hogy menten szülni fogok. Aztán kedélyes beszélgetés közben a szülésznő burkot repesztett, ami nem volt épp kellemes, egy- két szitokszó is elhagyta a számat, de azonnal elnézést is kértem. Megnyugtatott, hogy cifrábbakat szokott ő hallani. Mire ezzel megvoltunk, megjött a férjem, átöltöztem hálóingbe (a férjem szerint szülőingbe), és vártunk. De az égvilágon semmi nem történt. Így kaptam egy infúziót hidratálás végett, állítólag valamikor ez is segít. Megint vártunk, de nem segített, ezért előszedett a szülésznő egy fiolát a fiókból. Félve kérdeztem:

- Ez már AZ?

- Ez már AZ...-szólt a válasz egy jelentőségteljes nézés kíséretében.

Fél kettő volt mikor bekötötte, én fölmásztam az ágyra (előző tapasztalatból tudtam, hogy a labdán ülés, sétálgatás, egyebek nekem nem esnek jól), kényelmesen elhelyezkedtem, és vártam, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Nem is váratott magára sokáig, hamar megérkezett az első fájás. Szerencsére először csak finoman, módjával, mintegy bemutatkozásképpen. Aztán lassan erősödtek, sűrűsödtek a fájások, ahogy a szülésznő egyre feljebb és feljebb tekerte a „hangerőt”.

Sajnos az izgalom is egyre inkább rámtört, remegtem, mint a nyárfalevél, jobban zavart, mint a fájdalom. A szülésznő mutatta a légzést, plusz a terhestornán tanult lazítógyakorlatokat próbáltam, ez egy idő után segített leküzdeni a remegést. Olyan másfél óra múltán már piszkosul szenvedtem, de próbáltam figyelni a légzésre, a fájások között pedig pihenni. Nagyon sokat segített, hogy a férjem hangosan számolt, ahogy a szülésznő mutatta. Igyekeztem nem hagyni, hogy a fájdalom teljesen maga alá gyűrjön, bár nem volt könnyű. Néha a szülésznő bejött, megnézte, hogy vagyok, meg hogy mi a stájsz odalenn. Utóbbit szerencsére nem csinálta sokszor. Azzal biztatott, hogy ötre meglesz a gyerek. Az órára sandítottam, három körül járt, éreztem, hogy addig kibírom, de egy perccel sem tovább.

Tett még egy mozdulatot az infúzió tekerője felé, mire én méltóságomat lábbal tiporva könyörögtem, hogy ne vegye följebb. Kicsit ugyan megmosolygott, mondott is valamit, de nem nyúlt hozzá. Fél négy körül a doktornő is befutott, vidám volt és kedves, mint mindig. Látta, hogy már fogytán a cérna, megpróbált biztatni, hogy ha ő itt van, már közel a vége. Ő hat órára ígérte a gyereket, mire én totál kiakadtam, erre szólt a szülésznő nevetve, hogy ő már beígérte nekem az ötöt. Megnyugtattak, hogy a doktornő mindig ráhagyással mondja, hogy ne okozzon csalódást.

Elment átöltözni, mikor visszajött, még tettek-vettek körülöttem egy kicsit, aztán mondták, hogy forduljak a bal oldalamra, várjak három fájást, aztán a jobb oldalamon ugyanez, és már szülünk is. No, ez már nagyon nem volt ínyemre, de megtettem, amire kértek. Biztattak, hogy ez már a hajrá. A férjem számolt, én csöndben kepesztettem, a szülésznő meg viccet mesélt. A második hármas után a méhszáj eltűnt, hirtelen élénken érdeklődtek, hogy érzem-e azt a bizonyos ingert, de én már magam sem tudtam, mit érzek. Így aztán javasolták, hogy próbáljak meg nyomni. Eleinte megváltásnak tűnt, hogy végre nyomhatok, de ahogy egyre kintebb és kintebb araszolt a baba, úgy egyre jobban feszített is, már két fájás között sem éreztem megkönnyebbülést.

A fájdalom összefüggővé vált, átvette az uralmat a testem és az agyam fölött, és sivalkodtam én is, ahogy sorstársaim tették a szomszéd szobákban, jöhettek volna hozzám is mikrofonnal a képzeletbeli filmesek. De valahogy úgy emlékszem, bár lehet, hogy csak az emlékeim csalnak a hormonok ködén át, hogy a doktornő is egészen belemelegedett, lelkesen magyarázta, hogyan és hova nyomjak, szinte már szurkolt, hogy „nyomjon, nyomjon, gyors levegő, nyomjon”. Két fájás között megpróbált rávenni, hogy simogassam meg a baba feje búbját, de nem volt erőm. Aztán egyszercsak a szokásos nyomjon, nyomjon helyett azt kiabálta, hogy:

- Ne nyomjon, ne nyomjon!

Ekkor már nehéz volt nem nyomni, nem értettem, mi van, azt se tudtam, merre vagyok arccal, mire a szülésznővel kórusban kiáltották:

- Nézzen oda!!!

Én már nem dolgoztam, de éreztem, hogy a méhem teszi a dolgát. Kábultan fölemeltem a fejem, kinyitottam a szemem, és megláttam a csodát: a pillanatot, ahogy megszületik a kisfiam. Soha nem felejtem el ezeket a másodperceket. Leírhatatlan érzés fogott el, azóta is elérzékenyülök, ha eszembe jut. Aztán rám rakták azt a bársonyos, sírdogáló kis csomagot, ő megnyugodott, én meg vigyorogtam, mint a vadalma. Olyan félóra múltán lehervadt a vigyor a képemről, mert a méhem megmakacsolta magát, és nem volt hajlandó megválni a méhlepénytől, így azt művi úton, altatásban távolították el. De már nem bántam, legalább aludtam egy kicsit, addig pedig az apukája mellkasán pihegett a baba. Áldassék a neve annak, aki kitalálta a szőrkontaktust.

A szülőszobán tértem magamhoz, egy vidám „Jó reggelt!” felkiáltással ébresztettek, pedig este hat óra volt. Hármasban tölthettünk még két órát, én végtelenül boldog voltam, és végtelenül hálás, hogy lehetővé tették számomra, hogy a doktornő szavaival élve „nekem is meglegyen a születés élménye”.

Kriszta

Kíváncsi vagy mások szüléstörténeteire? Ezeket ajánljuk:

19 évesen szültem és nem bántam meg

Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam

Későn indították be a szülést

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?

A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>