2018. május 29-ére voltam kiírva a kislányommal. A munkahely, ahol eladó-pénztárosként dolgoztam egészen a betöltött 32. hétig, nem volt kifejezetten családbarát. Ez akkor vált nyilvánvalóvá számomra, amikor megtudtam, hogy anyai örömök elé nézek.

Határozott idejű szerződéssel vettek fel, ami 6 hónap elteltével automatikusan határozatlanra váltott volna. Időközben teherbe estem. Elérkezettnek láttuk az időt a pici érkezésére, „benne is voltunk már a korban”, így bele is vágtunk a baba-projektbe. Szerencsére hamar megfogant a pici. Miután a cégnél közöltük az örömhírt, hónapról-hónapra hosszabbították a szerződésemet. Ügyvédhez is kellett fordulnunk, hogy megkapjam a baba után járó juttatásokat, aminek egy fontos kitétele volt. Mégpedig az, hogy a szülés napján még legyen munkaviszonyom. Sikerült elérnünk, hogy május 31-ig hosszabbítsák meg a szerződésemet. Mindezt azért írtam le, mert benne volt a pakliban, hogy indított szülésem lesz.

Május 23-án, szerdán, a nőgyógyászom jelezte, hogy elkezdett rövidülni a méhnyak, a méhszáj még teljesen zárt volt. Két nappal később voltam a szülés előtt az utolsó ctg-n. A szülésznő miután megvizsgált, közölte, hogy 1 centire nyitva van a méhszáj. Tágított picit kézzel is, amiből én semmit nem érzékeltem. Még csak kellemetlennek sem mondanám az érzést. Hazaengedett. Mondta, ha bármilyen jelét tapasztalom, hogy beindult a szülés, hívjam, majd induljunk el a kórházba. Ellenkező esetben 29-én, kedden találkozunk. Nagyon jól érezte magát a kisbabánk is odabent, így meg is jelentünk a férjemmel a Szent István Kórházban a megbeszélt napon.

A terhességet elég jól viseltem. Rosszulléteim szinte egyáltalán nem voltak. Mindössze 13 kg-ot híztam. Érdekes módon azon a testrészemen nem történt maradandó változás, amelyik a legjobban „igénybe volt véve”, tehát a hasamon. Szülés után pillanatok alatt le is ment. Minimális pocakom maradt csak. Picit visszeres lett a lábam. Egy része szerencsére ennek is visszahúzódott. A terheléses cukorvizsgálatnál az egyik értékem volt még picit magasabb a normálnál. Erre annyit mondott a szülészem, hogy nincsen vele különösebb teendő, enyhe diéta szükséges, semmi egyéb.

Visszatérve magára a szülésre. Miután megérkeztünk a szülészetre, megvizsgált a szülésznő. Mondta, hogy két ujja már befér a méhszájba. Megkérdezte:

„Szüljünk ma?"

Úgy voltam vele, miért is ne? Mire várjunk még? Ezután burkot repesztett. Sok magzatvíz már nem folyt el, (kérdezték is, hogy nem vettem-e észre szivárgást), viszont teljesen tiszta volt. Ezután mondta, melyik szülőszobát foglaljuk el. Átöltöztem, aztán vártuk a férjemmel, hogy beinduljanak a fájások. 9 órakor volt a burokrepesztés. Akkor azt mondta a szülésznő, hogy délig várunk. Ha addig nem lesznek fájások, akkor csinálunk. Itt már tudtam, mi vár rám. Oxitocin infúzió.  Azt tudni kell, hogy nem túl magas a fájdalomküszöböm. Bevallom, a terhesség során a császármetszés is megfordult a fejemben. Végül nem bánom, hogy nem került rá sor.

Miután bekötötték negyed 12-kor az infúziót, ágyhoz lettem kötve. Innentől felgyorsultak az események. Szülésfelkészítőre nem jártam, így a fájások beköszöntével azt tettem, amit az ösztöneim diktáltak. Igyekeztem elviselhetővé tenni az előttem álló órákat. Időközben édesanyám is megérkezett. Az ő aktív segítsége, illetve a férjem jelenléte segített átlendülni a nehezebb pillanatokon.

A férjem folyamatosan figyelemmel kísérte, mikor következik a következő fájás. A ctg készülék pántjai az összehúzódások alatt sokszor elmozdultak, mivel ilyenkor én sem csak feküdtem, mint „egy fadarab”, bizony mocorogtam is némely kontrakció közben.

A tágulásra rásegítettek egy fenékbe adott injekcióval is, amiben volt némi fájdalomcsillapító is. (A fájásokat ugyanúgy éreztem ezután is. Viszont volt valami bódító hatása a szurinak.) Emlékszem, amikor a férjemnek szóltam, hogy olyan, mintha nem is kaptam volna semmit. A „fájdalomcsillapító koktél” beadása előtt érdeklődött a szülésznőm, hogy volt-e méhszájplasztikám? Ebben az esetben (is) nehezebb lehet a tágulás. A kettő beavatkozás együttesen már megtette a hatását.

Innentől rohamosan tágultam. A szülésznő körülbelül óránként ellenőrizte a méhszáj állapotát, amiről folyamatosan tájékoztatott is minket. (Menetközben betoppant a szülészem is. Az én születésemet is ő kísérte röpke 30 évvel ezelőtt.) Édesanyám a vajúdás alatt nedves ruhával törölgette a homlokomat. Nekem ez esett a legjobban. Végig ott voltak a férjemmel karöltve az ágyam mellett.

Pár óra elteltével a szülésznő ismét megjegyezte, hogy nagyon jól haladunk, már 6 centire nyitva a méhszáj. Nem sokkal később már elértük a 8 centimétert is. Megkért a szülésznő, hogy amint azt érzem, hogy „kakilnom kell”, azonnal szóljak. Majd kiment a szülőszobából. Amint kilépett az ajtón, szóltam a családtagoknak, hogy úgy érzem, most jött el ez az érzés… Ezután jött a neheze. Vissza kellett tartanom a tolófájásokat, mert még nem tűnt el teljesen a méhszáj. Apró, felületes légzéssel igyekeztem ellenállni a nyomásnak. Itt már mindent bevetettem a cél érdekében. Tisztán előttem van, hogy míg a vajúdás alatt a hajamat esett jól „markolászni”, addig a tolófájások közben az infúziós állványt markoltam, illetve remegtettem minden erőmmel. Közben törölgették a homlokomat. A szülésznő ekkor már tudta, hogy nem sok van már hátra, megkért, hogy három fájást csináljak végig az egyik oldalamon, három fájást a másikon, utána szülünk. Azt is hozzátette, hogy oldalt fekve jobban fogom érezni a fájásokat. A tolófájások számomra sokkal elviselhetőbbek voltak, mint a vajúdás közbeni tágulással járó fájások. Szinte megkönnyebbültem, amikor azt kezdtem érezni, hogy „kakilnom kell”. Nem volt kellemes, de össze sem lehetett hasonlítani a korábbi fájásokkal. Fájdalmat ezen a ponton mondhatni már nem éreztem. Inkább kellemetlen volt.

Nem sokkal később a tolófájások visszatartása közben más légzést kellett alkalmaznom a szülésznő kérésére. Eddig szinte hangtalanul viseltem a vajúdást, illetve a tolófájásokat, itt viszont már elő-előtört belőlem némi „kiáltás”. Bele is gondoltam, hogy: „szegény kismamák, akik még a szülés előtt állva ctg-re jönnek, mit gondolhatnak, ez ennyire borzasztó”? Mindenkit megnyugtatok, ki lehet bírni. Még az olyanoknak is, akik híresen nem viselik jól a fájdalmat. Saját magamon is meglepődtem, mennyire jól bírtam azt a röpke négy és fél órát. Az első generált fájástól mindössze ennyi idő kellett a kislányom megszületéséhez.

Miután átvészeltük a hat fájást, belépett az ajtón a szülészem is. Már ő sem hagyta el a szobát. Leült mellém az ágyra. Sejtettem itt is, mi következik. Nyomni fogja a hasamat. Háton fekve, felhúzott lábakkal biztattak, hogy nagy levegő, majd nyomjak, ahogy csak tudok. Az elején nem éreztem rá rögtön a technikára. Az arcomból nyomtam, nem a hasamból. Átmenetileg lelassult körülöttem minden. Miután belejöttem a nyomásba, néhány fájás után feszítő érzést kezdtem érezni. Az már a kisbabám feje volt. Ekkor mondta a szülésznőm, illetve a nőgyógyászom, ennél a pontnál, hogy a következő nyomásra meg kell születnie a picinek. Ekkor minden erőmet beleadva nyomtam. 15 óra 40 perckor meg is született Hanna 3540 grammal, 54 centivel. Azonnal a hasamra tették. Születése után nem sokkal szopizott is már picit. A köldökzsinórt az édesapja vágta el.

További beavatkozásokra is szükségem volt a végjátéknál. A méhlepény megszületése után, ami szinte azonnal követte a kisbabát, ellátták a gátmetszésemet is. Még így sem tudtam elkerülni a belső (hüvely) repedést. Varrás közben nehezemre esett mozdulatlanul feküdni. Párszor rám is szólt a szülésznő, hogy: „le a popsi”. Szerencsére egyáltalán nem éreztem fájdalmasnak a műveletet, hála az érzéstelenítőnek.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy miután hazajöttünk a kórházból, hetekig nem tudtam normálisan ülni. Az első napokban egyáltalán nem tudtam. Pisilni is csak harmadik nekifutásra sikerült, miután lekerültem a gyermekágyas osztályra. A székletürítéssel is akadtak gondjaim az érzékeny gát miatt. Hetekig csak segítséggel „ment” a nagydolog. Hashajtó, lekvár, végbélkrém és társai. Mellgyulladással is küzdöttem az első hónapban szülés után. A szülés utáni vérzésem is viszonylag sokáig tartott. Durván 10 hétig. Mint megtudtam, ez még éppen a normális kereteken belül van. Szerencsére azóta helyreállt a rend minden téren. Jobb vagyok, mint újkoromban.

A felsorolt nehézségek ellenére is, bármennyire is közhelyesen hangzik azt kell, hogy mondjam: megérte. Minden egyes nap, amikor a kislányomra nézek, hálás vagyok, hogy van nekem. Még egyszer végig csinálnám az egészet. Legkésőbb 4-5 éven belül szeretnénk újra átélni ezt a csodát, és megajándékozni a kislányunkat egy testvérrel. Hasonló problémamentes terhességet, komplikációmentes szülést, és egészséges babát/babákat kívánok mindenkinek. 

Anikó

Kíváncsi vagy mások szüléstörténeteire? Ezeket ajánljuk:

19 évesen szültem és nem bántam meg

Olyan gyors volt a szülésem, hogy fel sem fogtam

Későn indították be a szülést

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?

A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>