Kezdjük egy emlék felidézésével. Nagyjából egy éve épp hazafelé sétáltam, amikor te szembejöttél velem. Autóval voltál, hátul három gyerek ült. Te pedig teljes erőből üvöltöttél velük. Láttam, hogy nagyon eleged van, így a legtöbbet tehettem, amit tudtam az adott helyzetben: bátorítóan rád mosolyogtam. Te pedig egy pillanat alatt „kijózanodtál” – szinte láttam rajtad, ahogy kiereszted azt a pici plusz gőzt, ami túlterhelte a rendszert. Visszamosolyogtál. A lámpád zöldre váltott, és elindultál. Én pedig iszonyú büszke voltam magunkra. Rád, aki ismeretlenül is a bizalmába fogadott annyira, hogy hagyja magát megnyugtatni, és egy kicsit magamra is, mert egy stresszes munkanap végén tettem valami tényleg hasznosat.

Tudjátok, hogy létezik „az” a nézés. Amikor tudod, hogy a másik, akinek a gyereke épp a földhöz veri magát a boltban, vagy egy leejtett fagyi romjai fölött apokalipszist idéző jelenetet rendez, ugyanazt éli át, amit te is számtalanszor. És akkor ránézel, és mind a ketten tudjátok, hogy bajtársak vagytok. Ahogy akkor is bajtársak vagytok, amikor a másik csak egy pillanatra néz másfelé a játszótéren, és te természetesen elkapod a hintáról lerepülő gyerekét. Ha nem vagy meggyőződve önnön tökéletességedről (mert hidd el, kibaszottul nem vagy tökéletes), még csúnyán sem nézel arra a szerencsétlenre, akinek a gyereke majdnem Föld körüli pályára állt.

Akkor miért van az, hogy az internet anonimitását élvezve MINDEN témában képesek vagyunk ítélkezni egymás fölött? Hogy lehet, hogy az egyik pillanatban a gyerekünk még a buszon ragasztja a nyalókáját az előtte ülő hajába, a másikban pedig becsukódik mögöttünk a lakásunk ajtaja, és szinte kutatunk az alkalom után, amikor földbe döngölhetünk valakit amiatt, hogy: szoptatott vagy nem szoptatott; természetesen vagy császárral szült; csak jutalmazza vagy bünteti is a gyerekét; egy- vagy többgyerekes családban érzi jól magát; megengedi vagy megtiltja a kütyüzést; folyamatosan ostorozza magát és a családtagjait, vagy inkább arra koncentrál, ami jól működik a családjában; és így tovább, és így tovább – a végtelenségig.

Esküszöm, hogy a múlt héten úgy terveztem, ez most egy kiborulós-összeomlós-sokgyerekeskáoszos poszt lesz. Ígérem – mint bajtársatok, aki nem akarja tökéletesnek láttatni azt, ami nem tökéletes -, hogy hamarosan olyan poszt is lesz. De most tele vagyok pozitív érzésekkel. Imádtam, hogy a múlt heti poszt alatt annyian és annyiféleképpen szólaltatok meg különféle témákkal kapcsolatban. Úgy tűnik, a kommunikáció a fétisem. A pozitív érzésdömpingem másik oka az, hogy ma megnéztük Pötyit. Mármint annak rendje és módja szerint megbabamoziztuk. Ezt egybekötöttük a 18-20. hetes genetikai ultrahanggal, így most a következőket tudjuk: egészséges, mint egy sárgarépa; nagyobb a vélt koránál; kislány (naná, Doki már rég megmondta); pont annyira szereti, ha fotózzák, mint a Zanyja (semennyire).

Ma az is kiderült, hogy bepörög a bringázástól (így mentem ugyanis a védőnőhöz), valamint semminemű túlzott figyelmet nem tűr (tisztaanyja), mert a Doppler-cucc elől is folyton elúszkált. Férj most láthatta először az óvintézkedések miatt, így ez tényleg különleges alkalom volt. Megtudtunk azonban valamit, ami teljesen megdöbbentett: Pötyinek volt egy ikertestvére. Két méhlepényem van, és van egy „burokelválasztónk”. És tudjátok, mi volt az, ami miatt ennyire megdöbbentem? Az, hogy megálmodtam őket. Még az első orvosi látogatás előtt. Szóval még ott helyben hagytam magamnak nagyjából egy percet a gyászra, és biztosan eszembe fog még jutni. Tudom, hogy okkal ment el és hálás vagyok, amiért Pötyi maradt. Azt hiszem, ez végszónak sem rossz.

Kampilla

A terhesnapló előző részét itt olvashatod:

Van öt gyereketek, mégis csináltatok egy hatodikat? Hülyék vagytok?

A nap, amikor megváltozik az életünk