A Ne aggódj, ezek csak jósló fájások című poszt olvasása adta az ötletet, hogy leírjam saját szüléstörténetem. Három szülésemből egyiknél sem volt fogadott orvosom, pedig a hetvenes-nyolcvanas években is bevett szokás volt.
Szinte hallom, ahogy felhördül némely olvasó! Az egyik régebbi poszt kapcsán írta valaki egy tizennégy éves történetre, hogy visszamegyünk a középkori szüléstörténetekhez. Csak érzékeltetni akarom, hogy a mostani kismamák édesanyja sem az árokparton szült, és mekkora különbségek voltak már akkor is, a kórházak között.
Első terhességemmel, dolgoztam a kiírt időpont előtt még egy hónappal is. A kezdeti émelygésen kívül semmi kellemetlenséget nem éreztem, igaz nem hatott át valami mennyei érzés, szinte nem is tudatosult bennem, hogy nemsokára anya leszek.
A szüleimnél szilvesztereztünk vidéken, így ha lett volna is orvosom, akkor sem valószínű, hogy utazott volna száz kilométert, hogy levezesse a szülésem.
Újév napján még jókat derültünk az esti bulin, én csak annyit éreztem, hogy az addig csinos, hegyes hasam „lóg”. Másnap akartunk hazautazni, de hajnalban arra ébredtem, hogy olyan hasfájásom van, mintha hasmenésem lenne. Anyukám hívott mentőt, mint mondta legfeljebb hazaküldenek.
Nem küldtek haza! Helyette megkaptam a beöntést, borotválást, és mehettem a szülőszobára.
Hát az nem volt egy leányálom! Öt, vagy hat, hagyományos szülőágy, és egy függönnyel eltakart vaságy volt bent, én ide kerültem. De szerencsére alig egy órát töltöttem ott.
Hajnal volt, mindenki fáradt, legalábbis annak tudtam be azt, hogy mindenki morcos.
Fél hatkor értünk be, és kilencre megvolt a fiam. Na, akkor kezdődött az igazi vészhelyzet.
Ugye, a protokoll szerint, kitolják a folyosóra az éppen szült kismamát, így engem is. Előzőleg jól leteremtettek, mert olyan remegés jött rám, hogy két nővérnek kellett a lábaimat fogni, hogy a doki összestoppolhasson. A remegés nem múlt, társult mellé szédülés, meg hányinger, pedig előző nap óta semmit nem ettem.
Egy arra járó nővér nézett rám, aztán csak arra emlékszem, hogy szaladgálás van köröttem, visszavittek a szülőszobára, valahányszor lehunytam a szemem, valaki mindig arcul ütött.
Szerencsére el tudták állítani a vérzést, kaptam vért három palackkal, két napig nem kelhettem fel, azért a csecsemősök behozták a fiam, és még segítettek is a szoptatásban. Az, hogy anya lettem, az, amikor bepárásodik az ember szeme, ha a gyerekére gondol, úgy fél év múlva talált meg.
Másfél éves volt a fiam, amikor úgy döntöttünk, jöhet a kistesó. Szinte rögtön terhes maradtam.
Szaladgáltam a másfél évesem után, kertészkedtem, nagyokat sétáltunk. Szintén csak kis émelygéseim voltak.
Most nem éreztem, hogy „lóg”a hasam, délután egyszer csak elfolyt a magzatvíz, minden előzmény nélkül. Akkoriban még nem volt majd’ minden háznál autó, így újra mentő jött értem.
Itt is megkaptam minden nyalánkságot, ami jár szülés előtt, de nem kellett feküdnöm.
A doki meg sem nézett! A szülésznő, azt mondta, szépen haladunk, szóljak, ha jön a fájás. Mondom: nincsenek fájásaim! Nem akarta elhinni, szerinte már félig ki voltam tágulva.
Sétálgattam a folyóson, kaptam egy nagy adag papírvattát, azt szorítottam a lábam közé, mert még folyt a magzatvíz. Fél óránként nézett meg az osztályon Madám-ként szólított szülésznő.
Itt, apró kis fülkék voltak kialakítva, minden fülkében volt egy ránézésre hagyományos vaságy, de szinte egy mozdulattal, szét tudták kapcsolni deréktájt, hogy felhelyezzék a kengyelt. Erre csak akkor került sor, amikor össze kellett varrni, utána visszaállították rendes ággyá, és itt lehetett maradni arra az időre, amíg nem vittek az osztályra.
Aztán már nem engedett felkelni, hiába mondtam neki, hogy nekem sürgősen vécére kell mennem.
Jött a doki és mondta, ha úgy érzem, jön az inger, nyomjak. Második próbálkozásra meglett, ő is fiú, mindössze két óra alatt!
Mielőtt elunnátok, a legkisebb fiam meg sem várta a mentőt, meglett otthon!
Itt szeretném felhívni a figyelmet arra, amiről senki nem, beszél! Hányan vagytok, aki volt ortopédusnál, mielőtt elindította a babaprojektet? Hányan tudtok arról, hogy születésetek után kengyelt, vagy feszítős gumibugyit hordtatok?
Egyik posztoló írt, a pingvinjárásról. Neki szerencséje volt, hogy helyreállt a csípője. Én ezt nem mondhatom el. Mindenki szerencsésnek tart, hisz a három gyereket szültem annyi erővel, mint más egyet. Csakhogy ennek ára van! Minden szülésnél csúszott a csípőm, mivel addig nem tudtam arról, hogy gondom lenne vele.
Utóbb kiderült, az ötvenes-hatvanas években még nem volt divat a csecsemők ez irányú vizsgálata, és nekem ezzel a csípővel, nem három, hanem egy gyereket sem lett volna szabad természetes úton szülnöm!
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
