A történet Ketteske születéséről szól.
Egyeske születése nem volt egy sétagalopp. Szinte zárt méhszájjal, fájások nélkül, elfolyt magzatvízzel mentem be, naná, hogy éjszaka. Az ügyeletes orvos mondta, hogy reggel hatig meg kéne születni a gyereknek, úgyhogy rögvest turbóba beköttette és maximumra tekerte az oxitocint. Ma se értem miért, de kizárólag csúnya és gonosz gondolataim vannak a témában. Ennek köszönhetően viszont a nulla fájásból rögtön az egyperces, falkaparósokra váltottam, tehát az én emlékezetemben a FÁJÁS, az ilyen, kibírhatatlan, “inkább meghalok” rettenet. Szerencsére saját doki beért egy-két óra elteltével és esélytelennek ítélve a helyzetet, a 4200 grammos óriásbébi megszületetett hamar, császárral.
Ketteske már nem látszott olyan nagynak, de néztünk hegvastagságot, meg nem is nagyon forszíroztam a kérdést, úgyhogy annyiban maradtunk a dokival, hogy hacsak nem úgy esek be a kórházba, hogy már finisben vagyunk, akkor ez a gyerek is császárral születik. Meg is beszéltük a programozott császár protokollját, kicsit átszámoltuk az időt, mert fiatalabbnak tűnt. Ráértünk, úgyhogy még dolgoztam, lakásfelújítottam, házibulit szerveztem a nagytesónak. No, meg elkezdtem CTG-re járni.
Ketteskével már az internet leánya voltam, fórumoztunk néhány jó fej – akkor még leendő – anyukával, igen jó kis csapat verődött össze. Egy pénteki CTG reggelén így hárman a klubból verődtünk össze a klinika folyosóján. Az egyik lány hirtelen eltűnt a szülőszobák felé vezető ajtón, a másikat meg befektetették, mert probléma volt a vércukrával. Nekem meg fájogatott a derekam. Kibírható volt, de fájt. CTG eredményt a kezembe nyomták, bevittem a dokihoz. Kérdezte, megvizsgáljon-e. Ááá, minek, úgyis jövök hétfőn. De egyébként a jósló fájás az milyen, mennyire fáj? Fájhat az, mint az állat. Ja, oké, akkor jósló fájásaim vannak. Megvizsgáljon? Ugyan, nem kell. Doki még elmondta, hogy az elkövetkező három hét minden egyes percében ráér és elérhető, kivéve aznap este néhány órát. Semmi gond, van még három hetünk.
Férjnek dolga volt, bementünk a céghez, intézze csak el. Közben meg csak fájogatott a derekam. Férj ráncolni kezdte a homlokát, de mondtam, hogy ne parázzon, én emlékszem, hogy milyen az a fájás, ez meg nem olyan, szóval ez itt a jósló fájás, elmúlik. Hazamegyünk, ledőlök, elmúlik. Oké, azért nem akarnád nézni az órát kicsit? Jó, nézegessük. Látod, ez most 12 perc volt, ez 9, ez 13, ez 11, tök rendszertelen. Nem hívod fel a szülésznőt? Nem, péntek van, műszakban volt, megy haza, hagyjuk békén. Dokit? Neki is péntek van, dolga is lesz, voltunk reggel. Inkább húzzál bele, hogy hazaérjünk, akkor majd ledőlök, pihenek. Jósló fájás, elmúlik. Jó, menjünk haza.
Nem, állj még meg, menjünk be a boltba, vásárolni kell. De látom rajtad, hogy nagyon fáj. Jó, tényleg nagyon fáj, de nem fáj ANNYIRA, még be tudunk vásárolni. Na, jó, tegyél ki, én felmegyek, lepihenek és akkor majd elmúlik. Te meg hozd haza a gyereket. Kád vízbe befekszem. Na, tessék, megmondtam. Nem fáj semmim, tök jó. Hoppá, ez már a kanapé, fekszem is, aztán megint fáj. Meg megint. Mégiscsak fel kéne hívni a szülésznőt, de hát már fél 6 van, mindenki hazament.
Felhívom. Hány percesek? Hét, de kibírható. Az ciki. Na, mindegy, várjunk egy órát, ha nem múlik, akkor muszáj lesz bemenni. Fél 7, mi újság? Nem annyira múlt el, ötpercesek. Oké, akkor én összeszedem magam, bemegyek a klinikára, ti meg gyertek félóra múlva. Na, jó, hívd apádat, be kell menni. De ráér még, nem kell sietni. Nem, biztos nem kell. Higgyél nekem, csomó ilyet olvastam. Berohannak a kismamák pánikolva és kiröhögik őket, meg abba is szoktak maradni ezek a fájások. Mi is majd jövünk haza, meglátod. Hány percesek? Hát, ha jól jár az óra az autóban, akkor három.
Na, jó, ez itt a szülőszoba. Te csak üljél le, relaxáljál, ne legyél türelmetlen, mert itt még csomó előkészület, adminisztráció, mifene, majd szólnak, ha már bejöhetsz hozzám.
Szülésznő megnéz, ciki van, ezek mégse jóslók és már szinte finisben vagyunk. Doki nincs, nem elérhető, ha elérhető lenne is sanszos, hogy nem ér be. Ügyeletes doki elő, halál nyúzott szerencsétlen, front van aznap, én vagyok a tizenkettedik. Heget nézi, fáj-e? Fáj, mondjuk persze mindenhol fáj, nyilván. Akkor császár, de izibe. Műtőbe már épp bevittek egy másik kismamát, azt gyorsan kihozzák. Anesztesek roppant boldogok, de profin szúrnak. Érzi ezt? Érzem. Érzi ezt? Érzem. De hát már nem kéne érezni. Ja, bocs, ez van. Mindegy, doki közli, hogy nem várhat tovább. Férj beesik az ajtón. A békés relaxálás helyett öltözhetett rohamtempóban. Mire feleszmélünk, gyerek már meg is született. Negyven perce még a kocsiban ültünk, most pedig már a lányát dajkálhatja. Közben a műtőből kivitt kismamát behozzák, mert nála is helyzet van, így sürgés-forgás-intubálás mellettem. Doki kicsit elárvultan fércelget, szülésznőm próbálja feltalálni magát, de ügyesek, megoldják. Reggelig intenzív, szétvágott hassal felkelés, de sajna a sztori innen kicsit kevésbé vicces.
Mire lementem a csecsemősökhöz, hogy végre lássam a lányom, már az intenzíven volt. Nagy nehezen találtunk egy orvost, aki annyit mondott, hogy besárgult és ezért vitték oda. Kiderült, hogy van egy ritkábban előforduló vércsoport összeférhetetlenség, erre gyanakodtak és igaz is lett. 0AB összeférhetetlenségként hívták köznapian, nyilván van valami szakkifejezés rá, nem ismerem. Az én vércsoportom 0+, a gyereké pedig A+ lett és előfordul, hogy a 0 vércsoportú anyák rosszul reagálnak a más vércsoportú gyerekre. Elég ritka dolog, de mi behúztuk. Négy napig szoliztatták kékfény terápiával, meg infúzióval az intenzíven. Keserves négy nap volt, csak látogatási időben mehettünk be hozzá és kézbe se lehetett venni, csak az inkubátorban simogattuk. Körülötte icipici babák voltak, a 2900 grammjával óriás volt közöttük. Szerencsére rendeződött annyira a bilirubin szintje, hogy kiadták az intenzívről. Bár még néhány napig a kórházban maradtunk, de minden rendbejött. A gyerek gyönyörű, szép kreol bőre lett, amit ráfogunk jobb híján a szolizásra. A “Ne aggódj, ez csak jósló fájás!” meg azóta is szállóige nálunk.
Ircsi