Öt év után szokás gyógyultnak nyilvánítani az embert, bár az óvatosabb dokik ekkor sem mondják ki, hogy meggyógyult a páciens, inkább úgy fogalmaznak: „tünetmentes túlélés”. Nevezzék, ahogy akarják, én maradok a régi meghatározásnál: szóval meggyógyultam! Igazság szerint már a napra pontosan öt évvel ezelőtti műtétem napján is így gondoltam. Mindenesetre most ünneplek, és megosztom veletek az elmúlt évek tapasztalatait.
Öt éve, áprilisban derült ki, hogy az egyik legagresszívebb fajta mellrákom van. Lányaim ekkor kilenc-, hét-, és másfél évesek voltak, én pedig nem voltam még 34. Követtem az orvosok utasításait, háromhetente kemókra jártam, ezzel párhuzamosan pedig nekiálltam rendbe tenni magam a fejemben is. Ez az önismereti folyamat végigkísérte az elmúlt éveket is, és nagyon megérte, hogy magammal foglalkoztam. De erről később.
Napra pontosan öt évvel ezelőtt, egy szerdai reggel toltak be a műtőbe, ahol egy néhány órás műtét során megszabadítottak a mellemben lévő, akkorra az öt kemótól már daganatmentes mellszöveteimtől és a bal hónalji nyirokcsomóimtól. Azóta több műtéten is túl vagyok, de ezek inkább esztétikai jellegűek, a leleteim öt éve teljesen negatívak. Viszonylag gyorsan felépültem testileg, és már máshogy néztem a körülöttem lévő világot, és benne magamat. (Vagy magamban a világot?) És az életem összes területén megváltozott minden.
Először is elváltam. Akkor is úgy gondoltam, hogy jobb lesz így, és innen visszanézve még mindig úgy gondolom, hogy jó döntés volt. Tényleg minden jobb lett. (Azóta is nagyon jóban vagyunk az exférjemmel, sőt, az egész családjával remek a kapcsolat!)
Aztán elköltöztem. Először egy első emeleti, sötét albérletbe, de ezzel sem volt gondom, tudtam, hogy ez csak átmeneti állapot. És így is lett. Két évvel később már álmaim lakásába cuccoltunk be a gyerekekkel és immár két macskával. (Az elsőt a szülinapomon találtam, megpróbáltam gazdit keresni neki, de a végén mégiscsak nálam landolt a kandúr , a másodikat pedig egy horvátországi kempingben gyűjtöttük be. Sőt, néhány napja újabb macsekkal bővült a családunk, őt a közelgő szülinapomra kaptam - majd írok róla is.)
Három és fél éve imádott édesapám elvesztette a rákkal vívott csatáját. Hat hétre rá megismertem egy fantasztikus férfit, aki a mai napig az életem része (ennyit arról, hogy három gyerekkel nem lehet új kapcsolatot kialakítani).
Lett új munkám, ami inspiráló és izgalmas, járok futni/edzőterembe (bár az utóbbi időben nem nagyon volt rá időm), sokat utazom (fillérekből), és a lányaimmal is rengeteg közös programunk van. Gyermekeimmel való kapcsolatom száz százalékban megváltozott, új irányt vett: a hagyományos, ellentétekkel teli szülő-gyerek kapcsolat helyett harmonikus és boldog a viszonyunk. És édesanyámmal is, akivel korábban "öltük egymást", megtaláltuk a szeretetteljes, elfogadó, közös hangot.
Tavaly a huszonnyolc éves papagájom hagyott itt minket, idén pedig elment az az ember is, aki elindított azon a bizonyos úton, ahol önmagam megismerhettem, és a gyógyulásom kulcsa is volt. A volt anyósom öccse, Pál mutatta meg nekem azt a szemléletmódot, melynek segítségével megláttam a játszmáimat, harcaimat és elfojtott érzelmeimet, melyek a múltamat alakították. Hálás vagyok neki, és a szemléletmód „tanítójának”, Csattos Ilonának, aki végtelen szeretettel és tudással vezetett az úton, melynek végén megláttam valódi önmagam, és megértettem, hogyan működött az életem korábban. Segítségével a gyógyuláson kívül képessé váltam arra is, hogy ne a múlt fájdalmas emlékei és a jövőtől való félelem határozzák meg a napjaimat. Egy későbbi cikkben szívesen mesélek erről is. És a legjobb az, hogy nincs benne semmi misztikum meg hókuszpókusz, és nem is a pozitív gondolkodásról szól. Szívem szerint mindenkinek megmutatnám, erről mindenkinek tudnia kellene.
Történnek velem hagyományos értelmezésben a régi, megszokott, negatív(nak hitt) dolgok is. Nálam is kiborulhat a kávé reggel, meg a bili is néha, bele tudom magam pörgetni a hülyeségekbe, van, hogy felkapom a vizet, és olyan is előfordul, hogy szarul érzem magam. De ezeknek a komolysága már nem olyan „véres”, mint régen (még ha az adott pillanatban halál komolynak is tűnik). Már nagyon rövid ideig tartom benne magam a hülyeségekben és a rossz érzésekben, egyszerűen más lett a súlyuk. Kit érdekel, hogy évekkel ezelőtt ki tett nekem rosszat?! Kell nekem más hülyesége miatt kikészíteni magam? Nem kell, hogy nekem legyen igazam mindenben, nem bizonyítgatom folyton, hogy jó vagyok, elfogadom, ha más nem úgy látja a dolgokat, ahogy én, nem küzdök azért, hogy szeressenek, szeretem magam.
Nem véletlenül nem írtam nyilvános naplót a gyógyulásomról, ahogy ezt most sokan teszik. Egyrészt nem akartam a nyilvánosság előtt bizonygatni, hogy meg fogok gyógyulni, másrészt fontosabb volt nekem, hogy a külvilág helyett befelé forduljak. A mai napig nyíltan beszélek a betegségemről, és arról is, hogyan gyógyultam meg. De ehhez az akkori magamra figyelés kellett. A legtöbb betegség során az emberek fájdalmas folyamaton mennek keresztül. Ha ebből a folyamatból kihagytam volna önmagam megismerését, soha nem jutottam volna el idáig: ahogy sok beteg esetében, nálam is maradt volna a mély fájdalom, és nem tudtam volna megtapasztalni ezt a szeretetteljes életet.
Nem tudom, mit hoz a jövő, hogy hány napot, hónapot, karácsonyt tölthetek a lányaimmal, talán a dédmamakort is megérem, ki tudja. Egy biztos: a betegség megtanított arra, hogy élvezzem az életemet, hogy értékeljem azt, amim van. Mert előbb vagy utóbb ott fogok állni a kapuban, ahol a másodperc tört része alatt fog leperegni előttem az életem. És én romantikus vígjátékot szeretnék nézni. Rajtam múlik.
Ti pedig menjetek rendszeresen rákszűrésre!
Tünde
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
