Képtelen vagyok arra, hogy életben tartsam a saját gyerekem?

2003.04.27.

Guggolok a mosdóban a kis műanyag tesztet bámulva. Közben számolom a másodperceket, és már előre félek attól, hogy megint csalódni fogok.

Már pár hónapja rutinosan járok a gyógyszertárba tesztekért, hiszen egy darab az soha nem elég. Egynek nem hiszem el, hogy nem. Különben is van egynapos, ötnapos, tíznapos. Honnan tudjam, hogy melyik a jó? Én biztosra megyek! Megveszem az összeset és végigpróbálom mindet. Megadom az esélyt, hogy az összes negatív legyen.

Így hát csendben, kicsit megtörten guggolok a mosdóban, és várom a mai pofonom. Nagyon lassan telik az idő. Szinte megáll. Rengeteg mindenre van időm. Arra is, amire egyáltalán nem szeretnék időt szánni. Ami ellen tiltakozom. Ami nem más, mint a reménykedés. Mert végül mindig reménykedek. Mindig átgondolom az elmúlt pár hét összes jelét, ami akár arra is utalhat, hogy igen, végre. Most viszont elhatározom, hogy nem adom meg magam. Ma ellenállok. Oda sem nézek inkább, pedig végre kezd elérni ahhoz a részhez, ami kimutatja a terhességet.

Várjunk csak! Kezd kirajzolódni egy halvány vonal. Ó, nem. Nem akarom megint ezt játszani. Ilyen már volt egyszer. Akkor őrült módon téptem fel a következő tesztet, ami persze negatív lett. Ezért azonnal kellett még egy teszt. Az is negatív lett. Nyilván. Úgyhogy már nem hat meg egy kis halvány vonal. Viszont ez a vonal már egyáltalán nem halvány, sőt egyre erősebb és intenzívebb. Ilyet még SOHA nem láttam. Ez hihetetlen!!! Ez fantasztikus!!! Miközben egy részem örömujjongásban tör ki, azt is érzékelem, hogy az agyam egy hátsó zugában már körvonalazódik egy érzés, aminek a létezéséről eddig semmit sem tudtam. A felelősség! Majd egy ezredmásodpercre jéghidegen belém mar a félelem. Tényleg gyerekem lesz! De akkor mi lesz most? Mire úgy igazán felfognám, már el is illan, én pedig örömkönnyekkel a szememben rohanok ki a fürdőszobából a férjemhez azt kiabálva, hogy gyerekünk lesz!

2003.12.16 0:45

Már csak pár oldal van hátra a könyvből, amit olvasok, amikor hirtelen begörcsöl a hasam. Basszus, mi ez? Ez az a bizonyos fájás, ami azt jelzi, hogy rohanni kell a kórházba? Nézem az órát, mérem az időt...öt perc...tíz perc...semmi...olvasok tovább...húsz perc...újabb fájás...ez az!

2003.12.16. 5:15

Egy parám kihúzva. Beértünk úgy a kórházba, hogy

- nem indult meg spontán az autóban a szülés

- nem volt dugó, ezért nem akadtunk el annyira, hogy az autóban induljon meg a szülés

- nem szakadt a hó, ezért nem akadtunk el annyira, hogy az autóban induljon meg a szülés

Igen, tudom, kicsit beakadt ez az autóban szülés.  

2003.12.16. 11:10

Már nem vagyok annyira boldog attól, hogy még mindig nem szültem.

2003.12.16. 11:50

Tulajdonképpen bent is maradhatna...

2003.12.16. 13:50

Úgy érzem, hogy már soha nem lesz vége ennek a fájdalomnak, de a jó hír az, hogy legalább alig vagyok magamnál.

2003.12.16. 14:10

Bejött egy turistacsoport a szülőszobába. Állítólag orvostanhallgatók. Kurvasokan vannak, de különösebben már nem érdekel semmi azon a tényen kívül hogy miért nem szültem még meg?!

2003.12.16 14:25

Ugrál a durván 110 kg-os doki a hasamon, préseli ki belőlem Márkot, de már ez sem érdekel.

2003.12.16 14:35

Szikrázó napsütés, öröm, boldogság és leginkább extázis, hogy végre megszületett Márk!!!

2003.12.16 14:36

Tudatosul bennem az orvostanhallgató csoport, főleg mivel ők is tapsolnak, gratulálnak, hogy mennyire fegyelmezetten szültem. Nem lepődöm meg. Mindig is stréber voltam. Szóval eddig ötös.

2003.12.16 18:00

Bejött az előbb egy nővér a szobánkba, hogy megpróbálja megmutatni, hogyan kellene szoptatni Márkot. Nem részletezem. Elég annyi, hogy most már három nővér áll mellettem egyre ingerültebben, hogy szoptatni minden nő tud, és hogy lehetek ennyire balfasz, amiért én nem. 

2003.12.16 20:00

Kezdem úgy érezni, mintha egy olyan vizsgán lennék, amire nem készültem, de abszolút semmit! Brutális! Félelmetes! Körülöttem mindenki profi! Három nővel vagyok egy szobában, akiknek szintén az első gyerekük született most, de ők olyan magabiztossággal csinálnak mindent, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Egyre szarabbul érzem magam. Ők persze szoptatni is tudnak!

Ráadásul az egyik nő kivette a gyerekét a pólyából és levetkőztette! Csak így egyszerűen! Én már csak a gondolattól is rosszul vagyok, hogy kinyissam Márk pólyáját. Hogyan fognám meg? És ha elejtem? Kizárt, hogy ezt egyedül megpróbáljam!

2003.12.16 22:00

Folyamatosan Márkot nézem. Mellettem fekszik az ágyban, fogom a kezét és figyelem, hogy lélegzik-e. Már 38 órája ébren vagyok, abból 14 órán át fájt mindenem, a sírás kerülget és félek. Bejön az éjszakás nővér és megkérdezem tőle, hogy ő is úgy látja-e, mintha lilulna Márk ujja? Ugye nincs semmi baja? A nővér rám néz, és azt válaszolja, hogy a gyereknek semmi baja, de nekem aludnom kellene, úgyhogy most elviszi magával Márkot és ő vigyáz rá. Két órát nagy nehezen alszom.

2003.12.17 8:00

Bejött az előbb egy nővér és lebaszott, hogy miért nem cseréltem pelust Márkon. Mondtam, hogy nem tudom, hogyan kell. Közben persze még masszívabb lett a csomó a gyomromban, amin az a pillantás sem segített, amit a nővértől kaptam. Majd jött az „Anya, ezt nekem ne mondja....” szöveg, amely szerint mindenki tud pelenkát cserélni. Ja, mint szoptatni.

Azért megmutatta.

2003.12.21 10:00

Végre hazamehetünk. Összesen nyolc órát aludtam az elmúlt napokban. Ha meghallom az „anya” szót azzal a lekezelő hangsúllyal, amivel a csecsemős nővérek tudják mondani, robbanni tudnék. Viszont már rutinosan tudok pelenkát cserélni és két napja meg merem fogni pólya nélkül is Márkot. Ettől függetlenül egy nagy rakás szerencsétlenségnek érzem magam. Irigylem és csodálom a többi nőt! Miért nem félnek? Miért nem aggódnak?

Öt napja úgy érzem, hogy egy kősziklát raktak rám, és soha többet nem leszek képes könnyedén venni semmit. Soha többé nem fogok rettegés nélkül élni! Ezt eddig miért nem mondta senki? Mi a szarért nem készített fel senki arra, hogy mit kell egy csecsemővel csinálni? Mi a faszt ér az, hogy több nyelven beszélek, hogy szinte bármit képes vagyok megtanulni, ha egy kibaszott pelenkát nem merek magamtól kicserélni?! Vagy ami az elmúlt napokban a legnagyobb félelmem lett: mi van akkor, ha képtelen vagyok arra, hogy életben tartsam a saját gyerekem? Mert nem minden nőnek jön ösztönből az anyaság. Itt vagyok rá én, a tökéletes élő példa!

2003.12.21 14:35

Éppen most értünk haza a kórházból. Letettük a babahordozót az előszobában, benne alszik Márk. Gyönyörű, imádnivaló. Csak nézem, és közben érzem, ahogy maga alá gyűr a rettegés és már semmi mást nem látok, csak egy nagybetűs kérdés villog előttem: Mit kell most csinálni???

Viki

Kíváncsi vagy mások szüléstörténeteire? Ezeket ajánljuk:

Dolgok, amiket megbántam anyaként

Milyen a jó anya?

Belefulladok az anyaságba

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?

A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>