Még mielőtt bármit is leírnék, meg kell kérdőjelezzem, hogy leírhatok-e bármit is én, aki úgy csöppent bele ebbe az egész anyaságnak becézett őskáoszba, mint szerencsétlen járókelő a majmok bolygójára - nulla tervezéssel, nulla tudatossággal, nulla felkészültséggel. Ám most, hogy kétéves lesz a lányom, túl nagy vágy ég bennem, hogy megosszam, mi mindent bántam meg az elmúlt két évben (plusz kilenc hónapban) és mi az az egyetlen, amit biztosan nem.
Szülés
A szüléssel kezdem. Nem tudtam semmit róla, csak féltem és túl akartam lenni rajta. Ezért fizettem egy orvosnak, hogy „csinálja meg” - azaz legyen ott, adjon be epidurált, oxitocint, amit kell és mondja, mikor nyomjak, aztán menjünk mihamarabb mindketten a dolgunkra. Nem sikerült annyira rosszul a dolog, ami az én nézőpontomat illeti, de már biztosan másképp csinálnám.
Először is olvasnom kellett volna és beszélnem más anyákkal. Meg lehetett volna szülni ezt a gyereket nyugodtabban is. Akkor jó eséllyel nem kellett volna egyből inkubátorba vinni, mert „rosszul reagál a külvilágra”, ami nálunk azt jelentette, hogy sípolva lélegzik, vigasztalhatatlanul üvölt és remeg. Három óra múlva engedtek csak be hozzá, szörnyű látvány volt a magára hagyott újszülött abban a fura műanyag ládában, és sose fogom megtudni, hogy sérült-e emiatt bármi benne, de hogy neki ez az egész nem volt jó, az biztos.
Szoptatás
Második a szoptatás. Én elolvastam a Suttogót terhesen (na, jó ennyit készültem a gyerekvállalásra), ami sok mindenben jó volt, de szerintem a táplálás kérdésében nem. Azt állítja ugyanis, hogy mindegy szoptatsz-e vagy tápszerezel, nem kell ebből ügyet csinálni, a te döntésed. És én ezt el is hitttem. Ezért az első adódó gondnál elengedtem a szoptatást. Három hétnyi kialvatlanság után ugyanis alig jött belőlem a tej, a baba éhes volt, kipótolgattam tápszerrel, és mondani se kell, innentől ördögi kör.
A képet azért az még bekavarta, hogy refluxszal kórházba kerültünk négy napra, ahol az előfejt tej sűrítését javasolták, illetve konkrétan röhögtek az igény szerinti szoptatás koncepcióján, helyette a háromóránként maximum tizenöt percben hittek. Na, hát ez még okozott plusz bonyodalmakat. De szerintem le lehetett volna küzdeni és el kellett volna fogadni a férjem javaslatát, hogy hívjunk fel egy szoptatási tanácsadót, nem kiakadni azon, hogy nekem idegen nő csak ne piszkálgassa a mellem.
Párkapcsolat
A másik dolog, amit az első évben folyamatosan elcsesztem, az az, hogy végig azt hittem, csak én szívok a családban, és a világ összeesküdött ellenem. A férjem nem azért dolgozott, mert olyannyira fantasztikusan élvezte a munkáját, nem azért volt benn olykor hétvégén is, hanem azért, mert az én minimális gyedemből nem mentünk volna sokra. Este fáradtan jött haza, sokszor nem is figyelt arra, mit mondok, amin jól megsértődtem, és úgy egyáltalán, ezt az egész helyzetet úgy éltem meg, hogy az ő karrierje szépen ível felfele, én meg lehúzhatom magam a klotyón.
A családon belüli munkamegosztás sajnos a mi esetünkben elsősorban gazdasági dimenzió mentén dőlt el, ugyanis, mint azt az elején említettem, nem pont így terveztük húszas éveink második felét eltölteni. Millió konfliktusunk volt emiatt az első évben, amiknek több mint a felét meg lehetett volna spórolni, ha nem akarom magamat folyton áldozatként beállítani, hanem felismerem, hogy egy csónakban evezünk.
A más gyereke…
Még van egy kisebb hülyeség, nem fontos, de leírom. A más gyerekéhez való hasonlítgatás. Azt hittem, okosabb vagyok ennél, de nem, én is csináltam. Kié mikor fordul át, mikor kúszik, mászik, áll fel, hány foga, mennyi haja van, hurkás-e vagy piszkafa lábú stb, stb, stb - bármi. Az én lányom szörnyen le volt maradva a mozgásfejlődésben, Dévényeztünk tíz hónapos korában, onnantól jó lett, de addig engem folyamatosan frusztráltak ezek. Most pedig a többi anyán látom ugyanezt, amikor szembesülnek azzal, hogy a lányom kétévesen folyékonyan beszél, az ő gyerekük meg mondjuk két-három szót ejt csak ki alig felismerhetően egymás után. Na és? Ki nem szarja le? De tényleg. Az ő gyerekük meg már futott, amikor az enyém még kúszni is alig tudott. Mostanra pedig meg se lehet mondani, melyik mozog ügyesebben. Más sorrendben és más ütemben fejlődünk és ez így van jól.
A jó döntés
Még sok apróság van, amit felsorolhatnék, és lehet, fel is írom majd még magamnak valahova, de őszintén szólva mostanában úgy érzem, én minden tőlem telhetőt megteszek, és a gyerekem is rendben van. Ezért aztán elmondhatom, hogy az egyetlen dolog, amit biztosan nem rontottam el, az az, hogy nem döntöttem úgy, hogy nekem ez a gyerek nem kell.
Nem vagyok vallásos, nem ellenzem az abortuszt, sőt, én egy olyan országban akarok élni, ahol a nők eldönthetik, akarnak-e élni ezzel a lehetőséggel. Bennem is felmerült ez az opció, amikor egyetemistaként egyszer csak produkáltam egy pozitív terhességi tesztet. Az apát pedig ráadásul alig négy hónapja ismertem. Azt hiszem, sokan jó döntésnek tartották volna, ha nem vállalom ilyen körülmények között a babát. Mégis én ezt egyből elutasítottam és az elejétől fogva úgy éreztem, ennek az embernek meg kell születnie, nekem pedig az a feladatom, hogy az anyja legyek. Sok hibát elkövettem, van, amit egyszerűen csak menet közben kellett megtanulni, de azért többségében olyan dolgok ezek, amiket akkor, ha jobban felkészülök a gyerekvállalásra, nem követtem volna el. Mégis a döntést, hogy az anyaságot és a lányomat választottam, biztosan nem bántam meg.
A.
Ha olvasnál még az anyaságról...
Megbántam, hogy feladtam magam a gyerekeimért
Soha nem leszek tökéletes anya?
Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy örökbeadtam...
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
A Bezzeganya blog a Disqus kommentrendszert használja. Ha te is szeretnél hozzászólni, és még nincs regisztrációd, itt találsz segítséget hozzá>>> A Disqus használatáról, beállításairól pedig itt írtunk>>>
