Van egy lány (nő, csak az túl komolyan hangzik), akit több mint öt éve ismerek. Nem épp a legideálisabb körülmények között találkoztunk: egy kórházi folyosón hozott minket össze a sors, ahol hamar kiderült, hogy ugyanaz a betegségünk. Kísértetiesen hasonlított a helyzetünk annyi különbséggel, hogy pár évvel fiatalabb volt, és engem három, őt két kislány várta haza a kezelések után, valamint ő már akkor túl volt a műtéten, nálam a kezelések utánra időzítették az operációt.
Egyszerre kezdtük a kemókat, és amíg kezeinkbe folyt a méreg háromhetente, bátorítóan néztünk egymásra. Felbecsülhetetlen értéke volt annak, hogy nem éreztük magunkat egyedül. A kezelések utáni napokban gyakran beszéltünk telefonon és tartottuk egymásban a lelket, támogattuk egymást, majd együtt örültünk a sorra negatív kontrolleredményeknek. Közben elváltam én is, ő is (a halálos betegséggel kapcsolatos stresszhelyzet bizony rányomhatja a bélyegét a házasságra), én ugyan nem mentem férjhez, de van párkapcsolatom, ő férjhez ment, boldog, és hamarosan megszületik a harmadik gyermeke.
Ő is sikeresen „túlélte” a mágikus öt évet, az ő élete is gyökeresen megváltozott, ahogy ő maga is másképp látja már a dolgokat. És hogy hogy csinálta? Így:
„Néhány napja megnéztem egy B J Miller előadást (Ami az életed végén igazán számít – TED Talk, 2015). Az első másodpercekben fel sem tűnt, hogy műlábai vannak és félig hiányzik a bal karja. Aztán amikor észrevettem, cseppet sem volt elborzasztó, vagy megrázó, de nem azért, mert akkora megvalósító vagyok, hogy mindez már nem vált ki belőlem ilyesmit, hanem azért, mert ő akkora megvalósítónak látszott a monitoron keresztül. Olyasvalakinek, aki harmóniában él önmagával, a saját csonka testével. Na, erről eszembe jutott önmagam. Eszembe jutott, ahogy kesergek a tükör előtt a hegeim felett, amiket a rákkal vívott háborúban szereztem. Ha becsukom a szememet is látom, melyik hol van, hogy néz ki, mekkora. Még ennyi év után is csak ritkán tudok őszintén úgy gondolni rá, hogy részben ez volt az ár, amit az életben maradásért fizettem. Azért, hogy már öttel több karácsonyfát díszítettem fel a prognosztizáltakhoz képest.
Ez azt jelenti, hogy valamit még mindig nem tanultam meg. Például azt, hogy nem kell türelmetlennek lennem önmagammal, amiért 36 évesen még nem rendelkezem egy hosszú élet bölcsességével, vagy éppen azzal a képességgel, amit B J Miller úgy hiszem már kiművelt magában, mielőtt műlábszárai közepéig érő nadrágban és feltűrt ujjú kardigánban kiült a színpad közepére.
Akad azonban néhány dolog, amit megtapasztaltam, megtanultam azóta, hogy egy csapatnyi orvos gyászos tekintettel nézett rám. Amikor két műtét és két kemoterápiás kezelés után komolyabban felmerült bennem a kérdés, hogy ez így összességében túlélhető-e, elkezdetem keresni az okokat, amiért érdemes az elkövetkező hónapokban végigfetrengenem további négy kezelést, tudva, hogy azt is szisztematikusan mérgezem magamban, ami még éltet. (94%-ban osztódó rákos sejtekkel a testemben a gyógyteák és egyéb alternatív kúrák lehetőségét kísérletezésre szánható idő híján gyorsan elvetettem.) Az okok egyértelműen és kizárólag a lányaim voltak. Első ránézésre ez szép. Másodikra szomorú. Azon kívül, hogy ők ne maradjanak 1 illetve 4 évesen félárván, nem találtam semmit az életemben, amiért érdemes konkrétan minden erőmmel küzdenem. Az egyetlen, amit hosszú ideje az élettől akartam, ők voltak. Sem kapcsolatokhoz, sem megvalósítandó célokhoz, sem a létezés gyönyörűségéhez nem ragaszkodtam, mindezt könnyedebbnek találtam a szenvedésem súlyánál. Megvalósítottam az életemben a halát. Ezzel meg is válaszoltam a kérdést: miért pont én?
Azóta lassan, sok-sok segítséggel, felépült bennem az életöröm. Ehhez legalább annyira kellett az erőm, a kitartásom, és a bátorságom, mint a kábulatban töltött hónapok alatt. Egyre inkább tudatába kerültem, hogy itt vannak bennem, a rendelkezésemre állnak, bármilyen helyzetben, ami addig nem ismert tettvágyat ébresztett bennem, és folytattam a körülnézést, eleinte főleg önmagamban. Megfigyeltem például, hogy hogyan kapcsolódok másokhoz. Mostanában egyenrangúságra törekszem, ami sokáig lehetetlennek tűnt, mert semmi máshoz nem volt kedvem, csak panaszkodni. Aztán elmúlt ez is, és azon vagyok, hogy ne a másik alá vagy fölé pozícionáljam magamat. Inkább mellé.
Visszatérve a hegekre, a jobb mellemen és környékén vannak. Valamikor utolért az a pillanat, amikor ezen is elgondolkodtam. Nemcsak azon, hogy hogyan lehet így nőnek maradni, hanem azon is, hogy egyáltalán mitől vagyok nő? Csodálatos és izgalmas válaszokat találtam, olyanokat, amiktől úgy döntöttem, nem csupán a testem, a ruhám, a sminkem vagyok én. Annak, hogy hogyan jelenek meg a világban, hangsúlyos része lett az, hogy mi fakad belőlem. Az, hogy mi fakad belőlem, pedig letérdeltetett a transzcendenshez való viszonyom elé. Rendszerint émelygek a készen kapott igazságoktól, a kétségbe nem vont, meg nem rágott válaszok bosszantanak. Ezért mostanában csak figyelek, és nem hiszem, hogy életem minden pillanatában ugyanazt kellene hinnem. Erre a kapaszkodóra nem vágyom.
2011. augusztus 10-én engedtem a vénámba és a sejtjeimbe utoljára a kis ezüst zacskókból docetaxelt és platinát. Most ünnepelek. Ünnepelem magamat, amiért úgy élek, hogy igyekszem nem mérgezni. Sem magamat, sem mást. Ünnepelem a kapcsolataimat, a terveimet, és a létezés gyönyörűségét.”
Én pedig – magammal együtt – ünneplem őt, a boldogságát, a terveit és a létezés gyönyörűségét.
Katám, köszönök mindent, és ötven év múlva is szeretnék ilyet olvasni a Facebook-faladon, amit nemrég posztoltál:
„Mikor az onkológián megismertük egymást, így néztek ki a beszélgetéseink:
- Te is rosszul vagy?
- Igen, meg sem bírok mozdulni.
Ma így beszélgetünk:
- Látom, jól vagy!
- Látom, te is!”
Tünde
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
