Ezen a héten ajánlott olvasmányokról szerettem volna írni, de közben szembejöttek olyan események, amik még most is kitöltik teljesen a gondolataimat.

Bizonyára az eltűnésemet a kommentek közül sokan észlelték (reményeim szerint ma lesz időm párat megválaszolni), ennek elég nyomós indoka volt. Szerdán hajnalban arra ébredtünk, hogy Borka végighányja a párnámat. Ilyen még sosem volt, kicsit felment a vérnyomásom, de igyekeztem nyugodtan viselkedni, hogy Bubi ne essen kétségbe. Mosdás-öltözés-ágy áthúzás után újra eldőlt és a vízszintes testhelyzettől megint jött egy adag. Ismét öltözés-mosdás-ágyazás. Törökülésben, a mellkasomon altattam el, és sikerült is további három órát nyugodtan pihennie. Én meg közben nyugtattam magam, hogy minden rendben van, biztos csak gyomorrontás. A napom további része az összepiszkolt ruhák és ágyneműk mosásával telt (a délutáni alvásnál olyan híg macit nyomott hason fekve, hogy majdnem a nyakáig csurom cucc lett, így a kiságyat is tisztíthattam ki), valamint igyekeztem a lehető legtöbb vizet itatni vele, és a szokásosnál sűrűbben cicire tenni. Közben figyeltem: nem meleg? Nem sápadt? Nincs rossz hangulata? De a reggeli hányás és délutáni hasmenést leszámítva semmi betegségre utaló jel nem volt, így a betegrendelésre cipeléssel még vártam. Estére a szokásosnál egy icipicivel melegebb volt a feje, ezért úgy terveztem, másnap mégiscsak orvoshoz viszem, de reggelre már visszahűlt. Huh. Ez volt a könnyebbik része a hétnek.

Péntek éjjel a férjemet kórházba szállították. Már hazafelé a vonaton említette, hogy nem érzi túl jól magát, és itthon szinte azonnal elkezdődött a hasmenés, hamarosan a hányás is, és este fél kilencre már hulla fehér volt, és úgy rázta a hideg, mintha valamilyen görcsrohama lett volna. Mivel egyáltalán nem szokott beteg lenni (ha jól emlékszem, 2009 év elején volt egy hasonlóan lendületes emésztőrendszeri fertőzése), így ez az állapot erősen megijesztett. Amikor betámolygott a szobaajtóig, és jelezte, hogy ájulásközelben érzi magát, főztem egy erős gyömbérteát, és kihívtam az ügyeletet. Az orvos sem nyugtatott meg.

Láz-és vérnyomásmérés, hasnyomkodás után közölte, hogy vírusos vékonybél gyulladása van, és azonnal be kell szállítani a balassagyarmati infektológiára. Végül egy ismerőssel sikerült elintéznünk, hogy ne vigyék 50 kilométerre, csak 30-ra a Lászlóba. Aztán mire a mentősök ideértek, a beadott gyógyszerkoktél és a belédiktált egy liter víz viszonylag életképes formába hozták az Embert, de ha az orvos azt mondja, menni kell... Úgyhogy itthon maradtam a megébredt Borkával, és az ezerrel pörgő Dudorral. Nem tudtam eldönteni, hogy kiért aggódok jobban. De rendesen csak másnap jött ki rajtam a félsz.

Hajnalban tudtam elaludni, és akkor is sokszor felriadtam (Ketteske valóban nagyon rázendített). Reggeli mellé benyomtam három gerezd fokhagymát, mert ha már pálinka nincs, ez is valami. Lassan realizálódott bennem, hogy a sógoromék által estére szervezett buli nemcsak egy maréknyi szomszédról szól, hanem körülbelül harminc vendégről, aminek a fele 15 év alatti gyerek. Egész délelőtt fel-alá mászkáltam a házban, néha összeszoruló torokkal, szapora szívveréssel nyeltem a könnyeimet (így visszanézve inkább a négy évvel ezelőtti emlékek törtek elő, amikor külföldön ripityára törte az alkarját, és borzasztóan kétségbeestem az adott helyzettől). Tudtam, hogy nincs komoly baja, de legyengült szervezettel bekerülni a fertőző osztályra nem életbiztosítás. Végül is Anyuék áthívtak, hogy aludjak náluk, főz valami jó gombásat. Úgyhogy összekapartam magam a szerencsétlenkedésből, készítettem egy klasszikus hasmenős menüt (natúr csirkemell főtt krumplival), felpakoltam pár holmit, és bebumliztam a Szent László Kórházba, majd ki Rákospalotára.

Jó volt látni, ahogy evett pár falatot, és nem volt már halálra vált színe. Ugyan a hasát fájlalta, és a hasmenéssel még mindig voltak hirtelen ügyei, de egész határozott léptei a kórház kertjében kellőképpen megnyugtattak. Bár annyira nem, hogy éjjel rendesen aludjak. Másnap délelőtt saját felelősségre távozott (még egy éjszakát bent akarták tartani, mert szombat-vasárnap reggel elfelejtettek vért venni tőle, és azt ugye csak éhgyomorra lehet), este összegabalyodva aludtunk el, miközben a medencecsontját püfölte a Másodszülött.

***

Az utóbbi időben sokat gondolkodtam azon, hogy vajon képes lesz-e teljes odaadással támogatni mind az otthon szülésben, mind az odáig vezető úton. Elég frusztrált mostanában az életünk, nagyon sok terhet ró mindkettőnkre a hirtelen megváltozott életvitel, és az építkezés – a Kistesó érkezése néha már csak margón csücsülő apró örömnek tűnik a sok „de akkor hol legyen a vécécsésze a kisfürdőben?” „mikor mész el a földhivatalba?” „már megint nem vettél húst??” kérdés mellett, és igazán csak a reggeli-esti pocaksiminél beszélünk arról, hogy hamarosan kétszeres szülők leszünk. Mindenesetre az aggodalom jó munkát végzett, és előhozott sok pozitív emléket, többek között a Borka születésénél nyújtott erején és személyiségén túli teljesítményét. Újra éreztem azt a büszkeséget, és megnyugtattam magam, hogy jó lesz ez így. Képes rá. Képesek vagyunk rá.

Bojszy

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?