szüléstörténet szülés kismama

Én voltam az, akinek fals pozitív volt a genetikai vértesztje nyáron. Azon az egy ijesztő, de jól végződő helyzeten kívül az egész terhességem nagyjából eseménytelen volt, leszámítva egy felfázást és egy reggeli ájulást. Na, azután orvosi utasításra ittam a tejeskávét reggelente, mert az eleve alacsony vérnyomásomat fel kellett tornázni a hidegfrontos napokon is. Nem éreztem nagy áldozatnak, sőt, örültem, hogy erről nem kell lemondjak.

Még a terhesség tervezésekor úgy döntöttünk a férjemmel, hogy nem fogok nőgyógyászt és szülésznőt fogadni, az állami utat fogom végigjárni. Ebben közrejátszott, hogy lakcím alapján a budapesti Szent Imréhez tartoztunk, amiről jókat olvastam itt, a Bezzeganyán is. Bíztam abban is, hogy mivel nincs semmilyen alapbetegségem és nőgyógyászati problémám, komplikációmentes terhességem lesz. Ismerősök tapasztalatai alapján úgy láttam, hogy a jó hírű fogadott doki sem garancia mindenre, túl sok volt a csalódással végződött sztori. Volt, aki koraszülés megindulásakor, volt, aki epilepsziás roham után nem tudta elérni az orvosát napokig, és volt, aki a nagy napon nem ért oda időben.

Nekem úgy tűnt, hogy sokan a biztonságérzetüket akarják megvenni a magánúttal és az azzal együtt járó gyakori ultrahanggal (sok doki már csak úgy vállal kismamát, ha háromhetente megy vizsgálatra). Pedig ez sem garantálja, hogy az utolsó pillanatban nem történik valami baj. A fogadott orvos hozzáadott értékét így nem igazán láttam. Úgy gondoltam, hogy a szülés alapesetben egy olyan esemény, amit beavatkozás nélkül is képes lennék megcsinálni, és bíztam benne, hogy az ügyeletes orvosok, szülésznők is becsülettel végzik a munkájukat. Nekem így jó volt, de tudom, hogy mást megnyugtat a választott szakember jelenléte – és végső soron nincs annál fontosabb, minthogy egy szülő nő komfortosan érezze magát szüléskor.

A helyi SZTK-s rendelésre és az összes vizsgálatra viszonylag könnyen kaptam időpontot, a kismamákat prioritásként kezelték. A szakrendelős orvosok közül választottunk egyet, aki a terhesgondozásomat végzi majd. Szimpatikus volt az érdekes stílusú, de nagy tudású pasas, az első trimesztert ő kísérte végig, aztán sajnos felmondott. A többi doki közül választottunk egy másikat a folytatáshoz. Vele sem volt soha probléma: a minimumot mindig elmagyarázta, minden beutalót megkaptam, minden eredményt értékelt, de nyilván nem volt buksisimogató beszélgetés egyszer sem. Ez nekem nem hiányzott, mert én olyan típus vagyok, aki szeret maga is utánajárni a dolgoknak, mindig előre tájékozódtam, de aki nem ennyire tudatos, annak ez a minimalista stílus zavaró és frusztráló lehet.

Sajnos valahol megértem a még itthon maradó orvosokat, a túlterheltségük mellett szerintem nem meglepő, hogy ennyire futja az idejükből. Az itteni SZTK-ból távozott első dokimat fél év alatt sem sikerült pótolni és folyamatosan két embert jegyeztek be egy időpontra. Szintén hasonlóan jártunk a védőnőnkkel: félidősen kaptunk egy újoncot, akinek a munkatapasztalata egyidős volt a terhességemmel. Ez nekem nem jelentett problémát, mivel lelkes és mindig elérhető volt, de mesélte, hogy sokan nem is leplezték a bizalmatlanságukat vele szemben. Neki is egyszerre több körzetet kell vinnie, mert folyamatosan mennek el a kollégái. Sajnos minden fronton érződik az egészségügyben a szakemberhiány.

Szerencsére elkerült mindenféle tipikus terhestünet (derékfájás, vizesedés, stb.) a várandósságom végén is, lehet, hogy köze volt hozzá, hogy amennyire jólesett, aktív maradtam, fittnek is éreztem magam sokáig, 10 kilót híztam. Eleinte sokat kocogtam és kis súlyzókkal erősítettem a hátam, a vége felé már csak 10-10 perceket jógáztam, kismamatornáztam és mindennap intimtornáztam. Ezen kívül naponta 6 szem datolyát ettem az utolsó négy hétben, mert olvastam külföldi kutatásokról, hogy érzékelhetően gyorsította és könnyítette a vajúdást ez a gyümölcs. Szerencsére imádom az ízét, úgyhogy bátran vállaltam ezt a kísérletet magamon.

Málnalevél teát is ittam ímmel-ámmal. A 38. hét után kezdtem érezni, hogy itt bizony meg vannak számlálva a napjaim így egyben. Nehezebben másztam ki az ágyból, hamar elfáradtam, lassan a hasam is elkezdett lefelé csúszni. Elmentünk a férjemmel a kórház szülésfelkészítő fejtágítójára és egy tréningre, ahol sok gyakorlati tippet kaptunk a vajúdáshoz. A kismamaklubokat, jógaórákat kerültem, nekem a csoportos foglalkozások sose jöttek be.

A 37. héttől kezdtem járni ctg-re hetente, az első két alkalommal gyakorlatilag zéró méhtevékenységet jelzett a gép. A harmadik alkalom a 39. héten volt esedékes. Előző nap a nyákdugó távozott több részletben, és amint lefeküdtem aludni, elindultak a fájások. Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy ezek jóslók vagy igaziak. Éjfélkor felébresztettem a férjem, hogy segítsen mérni az összehúzódásokat. Néha úgy tűnt, rendszereződnek ötpercesekké, aztán újra jött egy-két 8-12 perces fájás. Vettem egy langymeleg fürdőt és hajnalban elcsitult a testem, megszűntek a fájások. Fáradtan dőltem vissza az ágyba, de nem aludhattam délig, mert aznapra szólt az újabb ctg vizsgálat.

Ott sem volt szerencsém, a kislányom elaludt vizsgálat közben, így elküldtek sétálni, reggelizni, majd megismételték a figyelést. Végre jól „szerepeltünk”. A fájástevékenységet is kimutatta a gép, még mindig rendszertelenül. Hazabuszoztam, elindítottam egy mosást, majd lefeküdtem a kanapéra, hogy most akkor végre bepótolom az esti alváskimaradást. Nagyjából 5 percig pihenhettem, amikor hirtelen éreztem, hogy elönt a víz. Gyorsan lemásztam a kanapéról, hátha még menthető a kárpit, és a földre feküdtem, mert beugrott, hogy a kizúduló magzatvíz előre sodorhatja a köldökzsinórt. Egy ideig eltartott, mire észrevettem, hogy nem folyik már semmi belőlem, sőt, nem is volt olyan sok az eddig kicsorduló víz - de legalább az tiszta volt. Ez délelőtt 11-kor volt.

Hívtam a férjemet, hogy nagyon lassan készüljön hazafelé. A szülésfelkészítőről tudtam, hogy ráérek még 2-3 órát otthon vajúdni a magzatvíz-elfolyás után, és csak utána kell bemenni. Ezt maximálisan ki is használtam. Szép lassan összeszedtem magam és a kórházi cuccaim maradékát, a férjem hazaért, kiteregetett, számoltuk a fájásokat közösen. Miután már 5 percen belül voltak, és mindegyik eltartott minimum 40 másodpercig, kocsiba ültünk és bementünk a kórházba. 14 órakor vettek fel a szülészetre.

Egy mosolygós, fiatal szülésznő mutatkozott be nekem, az ő pozitív kisugárzása és közvetlensége sokat segített végig. A vizsgálóba vitt, bő egyujjnyira voltam nyitva, a burok fent repedt meg, ezért volt csak szivárgás. Az ügyeletes doki egy fiatal férfi volt, aki a száraz tények után tréfásan megjegyezte, hogy a férjem már biztos jelezte, hogy igen szűkösek a viszonyok odalent, de ne aggódjak, majd a baba utat tör magának! Hát nem volt őszinte a mosolyom…  De igazából nem mondott újat, sejtettem, hogy varrás nélkül nem fogom megúszni a dolgot.

A kötelező adminisztráció után megkérdezték kérek-e beöntést, hát kértem. Abszolút nem volt fájdalmas, csak épphogy kellemetlen. A vajúdóhoz tartozó mosdót utána elfoglaltam hosszú időre, tusoltam is, szerencsére rajtam kívül éppen akkor senki sem volt a hatágyas szobában, így a mosdót is korlátlanul használhattam. Utána beöltöztem a szülőszobai ruhámba és 4-kor végre elfoglalhattuk a férjemmel az egyik kádas, gyönyörű szülőszobát. Kellemes félhomályban, őszi naplemente fényeiben folytattam a vajúdást, amit a szülésznő tanácsára olajos derékmasszázzsal könnyített meg a férjem.

Ekkor még egészen el tudtam lazulni két fájás között. Nagyjából háromujjnyi tágulásnál kaptam lehetőséget, hogy kádban folytassam, éltem is vele. Jólesett, bár egyre sűrűsödtek és erősödtek a fájások. A szülésznő egy újabb vizsgálat után hurráoptimista hangon közölte, hogy nagyon szépen haladnak a dolgok, vacsorára meglesz ez a gyerek. A férjem kérdezte meg, amit én is nagyon szerettem volna tudni: ugye korán szokott vacsizni a szülésznő? Válasz helyett elment a nődokiért, aki a műszakváltás miatt már egy középkorú, de szintén vidám természetű férfi volt. Konzultált valamit vele, de én ebből már nem fogtam fel sokat. A vízben is végig rajtam volt a ctg, jó volt látni, hogy a lányom szívhangja szép szabályos maradt.

Az utolsó szakaszhoz már a szülőágyat javasolták, négykézláb, a támlába kapaszkodva, ha bírom és jólesik. Jól már nem esett semmi, de ez a pozíció tűrhető volt. Bő háromnegyed óra eltelt, egy újabb vizsgálat után kérdezték, hogy érzek-e székelési ingert. Mondtam, hogy egy kicsit igen. Ők biztattak, hogy akkor finoman kezdjek el nyomni, hogy lejjebb jöjjön a baba feje. A légzésre végig nagy hangsúlyt fektetett a szülésznő, és én is úgy éreztem, hogy ez az, amit még tudok irányítani, ezzel tudok segíteni.

Amikor már úgy éreztem, hogy kész, egyfolytában fájok és a fájásszünetek már csak a ctg-n léteznek, akkor javasolták, hogy feküdjek le és húzzam fel a térdeim. Ez megváltás volt, már alig bírtam tartani magam. Valamit állítottak is a szülőágyon, de ekkor már jó ideje alig nyitottam ki a szemem, csak a légzésre koncentráltam. És akkor tudtam, hogy jön a finálé, a férjem és az orvos fogták a térdeim velem együttl,és amikor látták, hogy érkezik egy fájás, diktálták a tempót, biztattak, hogy még nyomjaknyomjaknyomjak. Az egyik fájásszünetben megkérdezték, meg akarom-e simogatni a kisbabám buksiját, mert már mindjárt kint van. Hát nekem erre nem volt erőm, csak csukott szemmel örültem, hogy tudok még lélegezni.

Férjemet is megkérdezték, de neki se volt rá ingerenciája, de le is tiltottam az efféle akciókról előzetesen. Én nem tudom honnan maradt annyi oxigén bennem, hogy azt a kb. 5-6 hosszú nyomást végigtoljam, de amikor már úgy éreztem, hogy tűzzel perzselnek odalent és mindjárt szétszakadok, hirtelen elvágták a fájdalmat és kicsusszant a kislányom este 7 órakor. Azonnal rám tették, betakarták Dórit. Én óriási megkönnyebbülést éreztem, és nem győztem csodálni ezt a pici lényt. Sajnos hiába vágtak, repedtem is, úgyhogy eltartott egy ideig a stoppolásom és elég sokat éreztem belőle. Közben az vigasztalt, hogy rajtam lehetett a kislányom és tudtam, hogy hamarosan magunkra hagynak hármasban a férjemmel.

Amikor végeztek velem, remegett kezem-lábam, de az eufória mindent felülírt, totál feldobott voltam. Annak külön örültem, hogy megúsztam az oxitocint, burokrepesztést, fájdalomcsillapítást, mindenféle beavatkozás nélkül bruttó 8 óra alatt született meg a kisbabám. Az aranyóránk végül sokkal hosszabb lett, 10-ig maradhattunk a szülőszobán – mint említettem, nem volt teltház. Közben a szülésznő segített mindkét mellemre rátenni Dórit, aki azonnal szopizni kezdett. Csak egy órával később mérték, fürdették meg és öltöztették fel, előttünk, a szobában. 2700 gramm és 50 cm lett.

Az orvos és a szülésznő is végig nagyon kedvesek voltak és csak minimálisan vettek részt az eseményekben, pont, amikor kellett, akkor jelentek meg. A vizsgálatokat sem éreztem feleslegesnek, a szülésznő mindig sűrűn elnézést kért ugyan, de nekem csöppet sem fájt, ahogy vizsgált. Se ők, se később az újszülött osztályon nem éreztette senki sem velem, hogy várná a borítékot. Persze voltak kedvesebb és kevésbé mosolygós csecsemősök, de mindenkitől lehetett kérdezni, válaszoltak. A jelenlegi emberhiány mellett szerintem a tőle telhető maximumot nyújtotta mindenki, nem bántam meg, hogy nem fogadtam magánúton segítőket.

A.

szüléstörténet szülés kismama

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?