Tizennyolc óra vajúdás után én ugyan vissza nem tartok semmit!

Minden többedik gyerekkel várandós nő hallotta már legalább egyszer, hogy a második-harmadik szülés mennyivel könnyebb az elsőnél. Mennyivel rövidebb és kevésbé fájdalmas a vajúdás, mennyivel gyorsabban a kezünkben tarthatjuk az újszülöttet – hiszen a testünk már tudja, hogy mi a feladat, van tapasztalata, már kihordott egy gyereket.

Amikor a szülésen elmélkedtem a második gyerekemmel várandósan, én is a fentieket mantráztam magamnak. Aggodalomra semmi ok, sima ügy lesz a dolog, egyszer már sikerült, most is menni fog – sőt, ezúttal még egyszerűbb is lesz!

Aztán a sors jól beintett, és felülírta az elképzeléseimet.

Hétfőn este érkeztek az első összehúzódások. Nem különösebben voltak fájdalmasak, de valamilyen úton-módon mégiscsak érzi az ember lánya, hogy ezek már nem jóslók, itt már valami készülődik.

Aznap már úgy feküdtem le aludni, hogy ebből akár már másnap szülés lehet, jobb, ha kipihenem magam. Meglepően jól is aludtam, reggel úgy éreztem, hogy lelkileg-testileg felkészült vagyok, ha aznap kell indulnunk.

Kedden fokozatosan erősödtek a fájások és a délután folyamán már egészen rendszeressé is kezdtek válni. Kicsit furcsa volt, hogy a szeméremcsontomnál érzem a nyomást, de arra gondoltam, hogy ez amiatt lehet, hogy már nagyon lenn van a baba feje és emiatt a fájdalom is délebbre korlátozódik.

Meg is egyeztünk anyósommal, hogy este nálunk alszik, hogy vigyázzon a nagyobbik gyerekünkre és ne éjjel kelljen kapkodni, ha esetleg indulnunk kellene a kórházba.

Szerda hajnal 3 órakor éreztem elérkezettnek az időt az indulásra. Igazából bírtam volna még otthon a vajúdást, de az járt a fejemben, hogy hányszor hallottam villámszülésekről többedik gyereknél, így nem akartam az utolsó pillanatra hagyni a dolgot, nehogy ne érjünk be időben.

A kórház felé vezető úton még poénkodtunk is a férjemmel, hogy amilyen jól haladnak a dolgok, ő már 9-re otthon is lesz, addigra biztosan túl leszünk mindenen, szülésestől-aranyórástól, tokkal-vonóval.

Nem is tévedhettünk volna nagyobbat.

Az első hideg zuhany a kórházba érkezve ért minket. Kiderült, hogy mivel a szülészeti szárny éppen felújítás alatt van, ezért nincs lehetőség kísérővel szülni, mert többágyas-közös szülőszobák vannak, a korábbi egyágyasok helyett. Kár, hogy ezt soha, sehol, senki nem említette.

Hatalmas sokk volt ez a számomra, nem így készültem, nem erre számítottam, mentálisan teljesen megzuhantam a hírtől. Pánikolva hívtunk fel két másik kórházat is, hogy ugyan x helyre jártam terhesgondozásra, de el tudnának-e vállalni sürgősen, még ma éjszaka.

Mondanom sem kell, hogy mindkét helyről elutasítottak minket, így nem maradt más választásom, mint lelkileg összeszedni magam és agyban felkészülni arra, hogy egyedül fogok szülni.

Folyamatosan azt mantráztam magamban, hogy igazából nem leszek egyedül, hiszen itt van velem a babám, ketten együtt meg fogjuk tudni csinálni, minden rendben lesz.

Szégyen, nem szégyen, elsírtam magam, amíg a szülőszobai adminisztrációra vártunk.

A felvétel során persze végig kellett menni a kötelezőkön: manuális vizsgálat, ultrahang és az elmaradhatatlan CTG.

Közel 5 centiméteres tágulást mértek, az előzetes ultrahangon is mindent rendben találtak, a baba szépen fejjel lefelé készül megszületni, de mivel a kezeit még mindig a feje mellett tartotta, így nem lehetett látni, hogy egészen pontosan mennyire ereszkedett már le a szülőcsatornába.

A CTG már kicsit bonyolultabbnak bizonyult. Nekem is feltűnt, hogy a sokk és az egyedül szülés miatti pánik hatására megtorpant a vajúdás, alig-alig éreztem a fájásokat, de még így is gyanúsan sokáig tartották rajtam a tappancsokat.

Már felkészültem rá, hogy meg kell majd győznöm az ügyeletes orvost, hogy inkább mégis hazamennék és majd visszajövök, ha újraindul a vajúdás, de ekkor ért a második hidegzuhany.

Az előzetes CTG alatt kétszer is leesett a baba szívhangja, emiatt megismételték az ulrahangot és arra a következtetésre jutottak, hogy kevés a magzatvizem, így szó sem lehetett arról, hogy hazamegyek.

Azonnal felvettek a szülőszobára, beköltöztettek a 6 ágyas szülőistállóba és CTG-re kötve vártuk, hogy újrainduljon a vajúdás. Az ügyeletes orvos 24 órát adott, hogy magától megszülessen a baba, ha másnap reggelig sem lesz eredménye a dolognak, akkor megindítják a szülést.

Pár óra várakozás után újra elkezdtem érezni az összehúzódásokat, de még mindig az a furcsa, „csontos” fájdalom volt rendszeres időnként a medencémnél és a szeméremcsontomnál, nem pedig a tipikus, hasi, menstruációszerű görcsök.

Újabb pár óra elteltével már egyre jobban fájt a dolog és eljutottam arra szintre, amit én már aktív vajúdásnak saccoltam, de a CTG szerint rendszertelen és gyenge fájásaim voltak.

Mivel ennyire lassan haladt a folyamat, átkerültem egy „hosszabb tartózkodásra” tervezett szobába, hogy ne foglaljam a helyet a szülőistállóban, de ugyanúgy folyamatosan monitoroztak és csak x időközönként tudtam megszabadulni a CTG-től.

Ekkor hazaküldtem a hajnal óta a váróteremben üldögélő férjemet is, semmi értelme nem volt, hogy ott kinn virrassszon, miközben ilyen lassan halad a dolog. Nem lakunk a kórháztól messze, megbeszéltük, hogy szólok neki azonnal, ha van valami változás, fél órán belül rögtön vissza tud jönni.

Délután 5 környékén már a falat kapartam a fájdalomtól, de a műszerek továbbra is gyenge vajúdást mutattak, ezért kierőszakoltam, hogy megvizsgáljanak manuálisan is – nem akartam elhinni, hogy ilyen kínlódás mellett nem halad előre a dolog.

Ekkor ért a harmadik hideg zuhany. 14 órával a szülőszobára érkezés után még mindig pontosan ugyanannyira, közel 5 centiméterre voltam nyitva, mint a legelső vizsgálatnál.

Ha egy mélypontot kell kiválasztani aznapról, akkor egyértelműen ez volt az. Megint elsírtam magam.

Kibírok én szinte mindent, csak legyen eredménye, de úgy vajúdni, több, mint fél napon keresztül, hogy semmit nem halad a dolog – na ez pszichésen elég rendesen megborított.

Rendszertanilag a datolya és a málnalevél összes közel- és távoli rokonát a pokolra kívántam, hogy minden igyekezetem ellenére egyik sem segített.

Ilyen a világon nincs! Én tudok gyereket szülni, de az nem ilyen! Most miért nem sikerül?

A kínlódásomat és a fizikális-mentális állapotomat látva, egy óra múlva az egyik szülésznő megsajnált és visszaterelt – az idő közben kiürült – szülőistállóba, mert az klimatizált helyiség, biztosan jobban fogom magam érezni a hűvösebb helyen.

Bekötött infúzióba egy hűsítő, izotóniás folyadékot, hideg vizes kendőket terített a nyakamra és még egy jógalabdát is odakészített, hátha az megkönnyíti a vajúdást, hogy a csípőmmel körzök rajta folyamatosan.

Már ettől sokkal jobban éreztem magam (a szülésznő szerint jobban is néztem ki), fizikailag és szellemileg is, új löketet adott a dolog, hiába fájt még mindig ugyanúgy, eredmény nélkül a vajúdás.

Így telt a következő pár óra magányosan a szülőszobán. Próbáltam a labdán rugózni, járkálni amennyit bírok, hogy segítsem a folyamat előremozdulását.

Időközben a tündérkeresztanya szülésznő műszakja lejárt, de rengeteg bátorító, kedves szóval hagyott magamra. Én is igyekeztem összekaparni a megmaradt lelki erőmet és pozitív maradni. Biztosan sikerülni fog, nincs már olyan messze a reggel. A fele legalább már biztosan mögöttem van.

Este 9 környékén kivonszoltam magam az ügyeletes orvoshoz, hogy megkérdezzem, hogy mire számíthatok reggel, ha addig nem történik semmi. Az ő álláspontja szerint a baba feje nincs rendesen beilleszkedve, azért nem halad a vajúdás, kivárjuk a 24 órát és ha addig sem halad semmit a dolog, akkor reggel prosztaglandinnal vagy oxitocinnal rásegítenek. Igyekezzek pihenni, amennyit csak tudok éjszaka, mert másnap szükségem lesz az erőmre.

Mondanom sem kell, hogy nekem ekkor már több, mint 18 órája őrületes fájdalmaim voltak, folyamatosan azt éreztem, hogy a gyerek a szeméremcsontomon keresztül akar kitörni belőlem – egész egyszerűen olyan borzasztóan kínlódtam hosszú órák óta, hogy kezem-lábam folyamatosan remegett.

Az álmatlan előző éjjel és a szűnni nem akaró fájdalom persze rendesen lefárasztott, ezért igyekeztem felkészülni az előttem álló éjszakára és úgy helyezkedni az ágyon, hogy legalább valami minimálisat tudjak pihenni, hogy rákészüljek a reggeli menetre.

Eszembe jutott, hogy (ahogy azt Kathy írta) a párnákkal kitámasztott, szinte hason kiterült kismacska póz segít a fejnek beilleszkedni a szüléshez szükséges pozícióba, jobb ötletem nem lévén, így próbáltam helyezkedni.

Egy kicsit csökkent is a feszülés és a csontok közötti nyomás, de az igazi meglepetés két fájás után következett.

Csak egy hangos pukkanást hallottam és elöntött a meleg folyadék, mint a filmekben, ahogy elfolyt a magzatvizem.

Szavakkal nem tudom kifejezni, hogy milyen megkönnyebbülés volt. Abban a pillanatban elmúlt az a rettenetes feszítő érzés, amitől azt hittem, hogy hosszában-keresztbe félbe fogok törni.

Víz nélkül a CTG egyből 120-as fájásokra ugrott, én meg örültem, mint majom a farkának, hogy „jé, ez nem is fáj annyira!” – gondolhatjátok, hogy akkor előtte milyen érzés volt.

Innen én már sejtettem, hogy fel fog gyorsulni a dolog, fel is hívtam a férjem, hogy jöjjön vissza, mert úgy tűnik, hogy mégsem kell reggelig várni, hogy történjen valami.

Fél órával később meg is érkezett a váróba, addigra – a szülésznők minden hitetlenkedése ellenére – már majdnem 8 centinél járt a tágulás.

Mivel egyedül voltam a szülőistállóban (meg gondolom meg is sajnáltak az egész napos borzalmak után), bejöhetett hozzám a férjem, hogy az utolsó etapot már az ő támogatásával csinálhassam végig.

További egy óra elteltével, 11:30 körül jutottunk oda, hogy teljesen kitágultam és várhatjuk a tolófájásokat.

Még viccelődtünk is az emberrel, hogy fogadást kellene kötnünk, hogy vajon meglesz-e még ma a baba, vagy már átcsúszik másnapra. Fogadni végül nem sikerült, mert mindketten arra tippeltünk, hogy még éjfél előtt megszületik.

Ez adott még egy extra löketet, felszívtam magam, csak hogy tényleg igazam legyen és ne csússzon éjfél utánra a kitolás.

Hamarosan meg is érkeztek a tolófájások, a szülésznők arra bíztattak, hogy lihegjek el minden másodikat a gátvédelem érdekében. Ahaa...tudjátok ti, hogy mióta vagyok itt? Én már a világon semmit nem fogok visszatartani!

Mindhárom szülésznő elkezdett kapkodni, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy engem már a jóisten sem fog rávenni, hogy lassabban haladjunk, így aztán térdig olajban tocsogtam és egyszerre ketten masszíroztak, amíg a harmadik várta a gyereket.

Nyomtam, mint a gőzmozdony és három fájásból meg is született a baba, éjfél előtt 9 perccel. Én döbbentem meg a legjobban, hogy egyetlen pici, külső öltéssel megúsztam a dolgot.

A magzatburok megrepedése után annyira felgyorsultak az események, hogy esélyem sem volt epidurális érzéstelenítésre, így aztán olyan nagyon természetes szülésben volt részem, hogy azon sem lepődnék meg, ha kiderülne, hogy egy NatGeo operatőr felvette az egészet a sarokból.

Miután rendberaktak odalenn, kaptunk egy teljes aranyórát hármasban, a férjemet csak utána tessékelték ki az osztályról. Azért mielőtt elindult haza, még megjegyeztem neki, hogy milyen jó, hogy egyébként is kettő gyereket terveztünk, mert engem az sem érdekel, ha az én testemből születik a következő világmegváltó messiás, akkor sem szülök többet.

Hajnal 2-kor vittek fel az osztályra, háromágyas szobába kerültem, mindkét szobatársam ébren volt az érkezésemkor. Az egyikük rögtön fel is kiáltott, hogy „én emlékszem rád, mi együtt reggeliztünk!”, mire a másik is megjegyezte, hogy vele meg együtt vacsoráztam.

Szuper, tök jó, beszélgessünk még róla, hogy beköltöztem a szülőszobára egy teljes naptári napra. Olyan régen itt vagyok már, hogy lassan fontolóra veszik, hogy az egyik frissen felújított szárnyat rólam nevezik el.

A másnapi vizit során sikerült néhány szót váltanom a főorvos asszonnyal és kikérdeznem, hogy pontosan mi történt, miért volt olyan szülésem, amilyen.

A legvalószínűbb forgatókönyv az, hogy homloktartásban volt a baba feje az utolsó pillanatig. Még jó, hogy ezt nem tudtam menet közben, mert lehet, hogy négykézláb kúsztam volna fel két emeletet a császáros műtőig.

Ezt a teóriát igazolja, hogy a baba egyik szeme egy picit bevérzett és több kisebb zúzódás is lett az arcán. Ezek után talán nem túlzás azt mondani, hogy együtt küzdöttünk.

A csapatunk tiszteletbeli tagja a férjem is, aki olyan iszonyatos stresszben és pánikban próbálta túlélni a tőlem távol töltött időszakot, hogy egész nap ment a hasa és óránként hányt a félelemtől, hogy valami bajunk lesz.

3 éve, a COVID-járvány kellős közepén attól féltem a legjobban, hogy egyedül kell majd szülnöm, egy idegen országban, limitált nyelvtudással, teljesen kiszolgáltatva.

Még úgy is, hogy akkor magán terhesgondozásra jártam és az ottani orvosom a választott kórház szülész-nőgyógyásza, így legalább egy ismerős arccal találkozhattam a dolgozók között.

Nagyon büszke vagyok magamra, hogy most felül tudtam emelkedni mentálisan ezeken a félelmeken és végig tudtam csinálni egy ötször olyan hosszú kórházi vajúdást teljesen egyedül, ismerős orvos és bármilyen egyéb intézményi segítség nélkül.

Nyilván jelentősen csökkentette a frusztrációmat, hogy az elmúlt 3 évben már közel folyékonyra fejlesztettem a horvát nyelvtudásom, így nem volt nehézkes a kommunikáció, gond nélkül értettem mindent, ami körülöttem zajlik.

Többször is össze kellett szednem magamat a szakadék széléről, de egyszerűen annyira erősen dolgozott bennem a dac – csak azért is meg fogom csinálni! – hogy valahogy mindig sikerült újra erőre kapnom.

Ez persze nem jelenti azt, hogy újra bevállalnám, de annyit biztosan állíthatok, hogy a világ tetején éreztem/érzem magam, hogy ugyan hosszú kínlódás után, de végül sikerült.

Végtére is, nem voltam egyedül. Együtt megcsináltuk. A lányom és én.

Salty