Az egész 2015 júniusában kezdődött, amikor úgy döntöttünk, hogy az akkor húsz hónapos lányunk mellé szeretnénk még egy kis csodát. Szerencsénkre nagyon hamar, a második hónapban már meg is lett a pozitív tesztünk. A 12. hétig minden rendben is ment, persze megvolt a hányinger és a félelem, de a boldogság ezt mind felülírta, ráadásul pont apa születésnapjára lettünk kiírva. A 12. heti ultrahangunk egy pénteki napon volt. Rövid várakozás után be is hívtak minket. A boldogságom nagyon hamar félelemmé és kétségbeeséssé alakult át. Az első, amit az orvos megjegyzett, hogy a baba kisebb, mint lennie kellene, persze, lehet elszámolás is. A másik, hogy furcsa a méhlepény, mintha hólyagok lennének rajta. De mi is lehet ez? A válasz: parciális mola. Sosem hallottam még róla addig, fogalmam sem volt mi lehet, és milyen következményekre számíthatok.
Néhány kérdést feltett az orvos, ami elbizonytalanította a diagnózisában, ezért méhlepény-biopsziát javasolt. Mi ezt el is fogadtuk, és a következő hétfőre kaptunk is időpontot a vizsgálatra. Hosszú és reményteljes volt a hétvége. Eljött a hétfő, megint rövid várakozás után behívtak a vizsgálóba, ahol ultrahangon megint megnézték a picimet. A jó hír, hogy él, és négy nap alatt annyit fejlődött, amennyit kell. Maga a biopszia nem volt kellemes, először érzéstelenítőt kaptam, ami kicsit csípő érzés volt, majd ultrahang ellenőrzés mellett megszúrtak. A vizsgálat után még kicsit feküdnöm kellett és mehettem is haza. Eredmény péntekre várható, hívnak telefonon. Megint várakozás és ahányszor megcsördült a telefonom, a gyomrom görcsbe rándult.
Péntek reggel már hajnalban ébren voltam, és rettegve vártam az „ítéletet”. Délután fél háromkor csörgött a telefonom, az eredmény miatt hívtak. A vizsgálat nem igazolta a molát, nem találtak semmi élettel összeegyeztethetetlent, nem kell elvetetni a babámat, a kislányomat. Azt javasolták, hogy három hét múlva menjek kontrollra vissza, ezt el is fogadtam. Az időpontot leegyeztettük, én pedig úsztam a boldogságban, hogy újra egy kislányom lesz.
Eljött a kontroll napja, már 15 hetes voltam, rajtam pedig megmagyarázhatatlan feszültség lett úrrá. Odaértünk a rendelőhöz, hamar sorra is kerültünk, és jött a sokk: a babánk nem mutat életjelenséget. Néhány mérés után megkaptam az instrukciókat, keressem fel az orvosomat, és beszéljem meg vele a műtét részleteit. Még aznap felhívtam a nőgyógyászomat, akivel meg is beszéltem, hogy másnap elmegyek hozzá.
Odaértem, behívott, és elmondta, hogy sajnos a műszeres befejezést elkerülhetetlen, de ő már csak magánkórházban van, ezért beajánl egy kollégájának, aki majd elvégzi rajtam a beavatkozást. Az ajánlott doktornő nagyon kedves volt, megbeszéltük, hogy másnap este, vagyis csütörtökön bemegyek a kórházba, pénteken megműt, és pár óra múlva már otthon is lehetek. Néztek a mola-gyanú miatt hcg-szintet, ami 460 ezer felett volt, ezért a műtét után rendszeresen nézni kell, hogyan csökken a hormonszintem.
Az első kontroll vérvételen már csak 4000, majd egy héttel később 760 lett a hcg-szintem, közben megjött a szövettani eredmény, ami igazolta a parciális molát. A műtét után öt héttel a hcg-szintem 6000 feletti lett és stagnálni kezdett. Az ultrahangvizsgálat kimutatta, hogy a méhfalban van valami, aminek külön áramlása van. Az orvosok tanakodtak, majd jött a megoldás, a méhemet ki kell venni.
Ebbe persze nem egyeztem bele, hiszen fiatal vagyok, és szeretnék még gyereket. Ezért egy specialistához irányítottak, aki a méhkivétel mellett más alternatívát is adott. Ez pedig a kemoterápia volt, mivel egy rákos sejt a lepényből befúródott a méhfalba.
Három kúrát írtak elő, ebből az elsőn már túl vagyok, és remélek. Remélem azt, hogy átvészeljük ezt az időszakot és remélem azt is, hogy születik még egészséges gyerekem egyszer és fel tudom dolgozni azt, hogyan is kerültem az onkológiára, mikor csak egy babára vágytam.
Viki
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
