1-10. hét

Ismeritek azt az állandó aggódás érzést, ami a gyomrod körül kavarog, de egyben nagyon boldog vagy? Na, eddig nem hittem el, hogy ez létezik, de van.

Az elején azon aggódtunk, hogy sikerüljön a stimuláció, legyen elég petesejt. Aztán azon, hogy megtermékenyüljön, hogy legyen mit beültetni. Aztán azon, hogy maradjon velünk, most meg folyamatosan azon, hogy ne legyen baja Pöttynek. Most már tudom, ez az érzés nem múlik majd el, kivéve, ha valamilyen oknál fogva nem megy el az eszem egyszer.

Dolgoztam, dolgozom még most is. Hála az égnek engedi az egészségem. Leszámítva a sok sok hányingert és az extrém fáradtságot, jól vagyok. (a rosszullét a 10. hét végére elmúlt) Szóval próbáltam élni a megszokott életem, persze a light verzióját. A tornától az első trimeszterben óva intettek, de nagyon várom, hogy kismama tornában kicsit mozoghassak. 

Felkerestem a nőgyógyászom (12.11.) a további teendők (sok vizsgálat, védőnő, háziorvos stb.) miatt, aki szintén megnézte Pötyit. Szépen fejlődik és rá is mért: volt szívhang! Kisszivem nagyon kalapált odabent. Lehúztam egy terhesappot, amin követhetem a fejlődését. 

Megejtettem az 1. trimeszteres vér- és vizeletvizsgálatot, mindent rendben találtak.

Az első munkanapom egyébként az egy hét pihenés után nem telt valami fényesen. A sok üléstől, vagy csak elszoktam nem tudom, de ebéd után el kezdett fájni a hasam, és nem hagyta abba. Megijedtem. Hazaérve eldobtam mindent, és ledőltem. Férj kérdezte is mikor hazaért, hogy engem meg mi lelt, mert nem szoktam feküdni munka után. Hát mondtam mi a baj.

Persze jött a találgatás, mi lehet. Vérzés nem volt, így próbáltam arra gondolni, hogy tágulnak odabent a dolgok. Magnéziumot vettem be, enyhítendő a görcsöket, és korán ágyba bújtam. Reggelre a görcsöknek nyoma sem volt, és azóta ilyen mértékben nem is ismétlődtek meg. Egyébként megfogadtam, hogy nem fogok tönkremenni dolgokon, főleg nem felesleges dolgokon. Nem éri meg. Amin nem tudok változtatni, felesleges mérgelődni, csak magamat mérgezem.

Alapvetően egy stresszelősebb típus vagyok így nagyon nehéz ezt agyban is helyre tenni. Nagyon igyekszem, mert se Pöttyöt, se magam nem vagyok hajlandó plusz külső rossz tényezőnek kitenni. Ezt a munkahelyemen is elmondtam, így ha bármikor is azt érzem, most volt elég, eljövök. Anyagilag nyilván a táppénz kapufa, de küzdöttünk ezért a kis Lélekért, nem szeretném, hogy megforduljon a helyzet. A pénz meg nem minden ugyebár.

November végén elkapott a karácsonyi láz, így a Férjem nagy örömére (hihi) díszbe borítottam a lakást. Annyira rövid ideig élvezhetjük, és mégis mennyit várunk rá, úgy éreztem, kell a lelkemnek a készülődés. Jól sikerült.

Iszonyatos hajtás vette kezdetét a munkában. Egyetlen cinkosom, munkatársam, barátnőm váratlanul kórházba került. Az érte aggódás is és a rengeteg felmerült munka miatt kb. a december teljesen átrobogott rajtunk, és csak azt vettem észre, hogy megint péntek van és megint mosni kell. Egyébként vettünk egy szuper szárítógépet, áldás minden fordulata. Mindig is utáltam teregetni. Még nyáron csak-csak, na de télen! Állandóan csak útban van, nem férsz el tőle, és a ruhaszöszről ne is beszéljünk. Szóval részemről rendben van, hasznos jószág.

Aztán ahogy péntekek váltogatták egymást, egyszer csak eljött az utolsó munkanap a karácsony előtt. Elengedtek minket haza fél egykor. Nem bántuk egy cseppet sem. Még beugrottunk a kolléganőmmel a kékpiros élelmiszerláncba, mert pankó morzsás pulykamellet szerettem volna készíteni Szenteste vacsorára a lazac és a hagymakrémleves mellé. Bementünk, de 20 perc után megbántuk. Dupla annyi időt álltunk sorba, mint amennyi idő alatt összeszedtük a szükséges dolgokat. Tönkrementem... Aztán csak hazaértünk nagy nehezen.

Megkezdődött az őrület. Kitakarítottam a lakást (bár a Férjem hétkor már morgott, hogy jó lenne, ha leülnék most már). Szombaton elmentünk még boltba pár apróságért, délután összedobtam a karácsonyi sütit, hogy azzal már ne kelljen vasárnap bajlódni és egyébként is jó, ha áll egy éjszakát a hűtőben. A nap további része azzal telt, hogy beállítottuk a fát és feldíszítettük a meglepetés havazás a kandalló melege és a karácsonyi dallamok kíséretében. Csodálatos volt!

Szenteste megfőztem az ebédet, az adventi gyertya fényei mellett megettük, majd a tv elé vágtuk magunkat és megnéztük a legutóbbi Indiana Jones remeket. Nekünk bejött, szerintünk jól sikerült, nem elcsépelt a sztori.

Karácsony első napján délután Anyukámhoz voltunk hivatalosak. Elmentünk, de már nem éreztem jól magam, kissé mintha megfáztam volna. Jót ettünk, beszélgettünk, kellemesen telt az idő.

Karácsony másnapján anyósékhoz mentünk, de már nagyon nem voltam jól, 3 órát bírtam, haza kellett jönnöm lefeküdni. Ittam egy forró italport, és vettem be fájdalomcsillapítót, amit lehet mind a kettőből, és lefeküdtem aludni mert másnap én voltam az ügyeletes a munkában a két ünnep között. A fő problémám az volt, hogy se illata, se íze nem volt az italpornak, ami azonban kimondottan borsmenta ízű és illatú. Éreztem, itt nem csak a megfázás tombol.

Bementem másnap dolgozni, hogy 2 óra múlva ismét itthon találjam magam. Történt ugyanis, hogy kerestem egy főnővért az egyik osztályon, hogy ugyan már teszteljen le, mert valami nem kerek.

Hamar meg is lett az eredmény. Itt is egy pozitív teszt, de nem a legjobb értelemben. Covid lett a karácsonyi ajándékunk.

2 napra rá Férj is lepukkant, és jelenleg is még mindig lábadozunk. Még jó, hogy Pötyinek nem lesz baja ettől. Szedjük a gyógyszereket - nyilván én csak azt, amit lehet, tehát nagyjából semmit - és pihenünk. Beteges egy ünnep volt, de reméljük a Szilveszter és az Új Év jobban fog telni. Pedig a január sűrű lesz, rá kellene pihenni.  Mást se csinálunk napok óta. Már unjuk a tévét is. Talán leszünk olyan állapotban, hogy a barátainkhoz is el tudunk menni egy koccintásra, ha már ők is hasonlóan betegen töltötték az elmúlt napokat.

Mindy