41. hét

Kedd este hét óra van, legszívesebben beülnék a sarokba és sírnék. Nincs kedvem semmit csinálni, pedig igazán ezer dolgom lenne. Például posztot írni. Nem akarok posztot írni. Például összepakolni a táskám. A fél háztartást, második gyereknél már nem fogok meglepődni, hogy nincs kés meg szappan. Nem akarom összepakolni a táskám. Például kiereszteni a nagyot a kezeim közül. Nem akarom kiereszteni a kezeim közül.

Például nem veszekedni még utoljára egyet valami semmiségen a férjemmel. De mindketten totál feszültek vagyunk, úgyhogy esélyünk sincs a békére meg a szeretetre. Ki kéne még teregetni. Kitakarítani a mikrót. Elhúzni a kanapét, hogy kiszedjem alóla végre a versenyautó tetejét, mert megígértem. Akárhogy is tudom az eszemmel, hogy nem meghalni készülök, akkor sem bírom elereszteni magam, sóhajtani egyet és úgy érezni, hogy ez a helyes. Ez nem helyes.

Egész terhességem alatt két dologért rimánkodtam: hogy minden rendben legyen az egészségével, és hogy ne legyen elefántember, mint a nagy. Jelenlegi legjobb tudomásom és az orvostudomány különféle képviselőinek legjobb tudomása alapján mindkettőt megkaptam. Csak az univerzum sötét humorával nem számoltam: ha nem pontosan kérsz, nem pontosan kapsz. És én nem pontosan kértem, vethetek magamra – arról eszembe se jutott vágyakat megfogalmazni, hogy negyven hetes, spontán szülésbeindulást kérek. Fájásokat. Burokrepedést. Nem, nem repesztést, oxitocint, méhszájtágítást, vagy a fene tudja, mit még.

Mert persze hiába van most már kedd este kilenc, ez a negyvenkét hét még a negyvenkettediken is a bizonytalanságról szól: fogalmam sincs, mi lesz holnap. De a gyereket valószínűleg kirobbantják. Akarom, persze, mert nem akarok napokig a kórházban igazából értelmetlenül és kényelmetlenül senyvedni, és nem akarom, mert nem akarok indított szüléssel szenvedni. És az is idegesít, hogy nem tudták ma megmondani, mi lesz holnap. Értem én, persze, hogy az „Akkor nincs orvosa? Bábája sincs?” kérdések után, ha a válaszom az, hogy nincs, az sincs, akkor azt kell mondani, hogy akkor majd a holnapi ügyeletes eldönti. De igazából letojom, mert én nem azt szeretném, ha a holnapi ügyeletes döntené el.

Hanem te, fiam. Próbálok nem dühös lenni, de az vagyok. Azt még nem döntöttem el, hogy magamra, mert nem tudok szülni, a gyerekre, mert nem tud megszületni, vagy ügyesen hárítok egy jó nagyot és az egészségügyre, amiért nem tud szemmel veréssel, kézrátétellel, vagy néhány madárbél elégetése közben elmormolt mondattal megszüleszteni. De igenis dühös vagyok, mert nem így kell ennek lennie, micsoda dolog ez és miért pont én és ki dönti ezt el és mutassák meg a felelőst, hogy nekiugorhassak és kiadhassam a dühömet. Hogy lesz így nekem szép és könnyű szülésem. Hogy lesz így a fiamnak szép és könnyű születése.

A nagy látszólag érti, de megint nem tudom, lehet-e ennyire okos, hogy tényleg felfogja: nem leszek itt és nem tudom, meddig nem leszek itt, tippem sincs, de visszajövök. Megint csak azt tudom, hogy még én se tudom felfogni, mi történik, hogy várhatnám, hogy ő felfogja. De míg ő egyszerűen, kicsit pityeregve elfogadja, amit mondok, addig bennem ezernyi kérdés kavar. Mikor indítják? Mivel? Miért nem fogadtam szülésznőt? A pasim mettől meddig lehet eközben velem? Miért nem tudok szülni? Miért nem tudok szülni? Miért nem tudok szülni?

Akárhogy is, de ez az utolsó rész terhesnapló 8.0, tőlem. Köszönöm, hogy annyian velem voltatok, az összes dicséretet és kedvességet és kritikát, a lájkokat a Facebookon, a tanácsokat, a fikázásokat és azt a kevés vitát. Most kirúgok a hámból, főzök egy pudingot és még forrón megzabálom, rátok gondolva.

Nyina