Párommal 2012. szeptember 23-án jöttünk össze, igaz, előtte is ismertük egymást, de ekkor találtunk egymásra. Körülbelül azonnal össze is költöztünk, és mint minden kapcsolatban, nálunk is voltak hullámvölgyek, de tudtuk, hogy minket egymásnak teremtettek. 2017-ben kezdtünk el gondolkodni saját ház projektben. Szerencsések voltunk, mert nem kellett albérletben lakunk, ahol Á. felnőtt, abban a házban éldegéltünk, így tudtunk megfelelő mennyiségű pénzt félretenni. Közeledtem a 25-höz, kétségbeestem, hogy márpedig saját ház ide vagy oda, én fiatal anyuka szeretnék lenni, így elkezdtük mérlegelni a dolgokat, és belevágtunk a babaprojektbe 2018 januárjában.

Előtte én 7 évig szedtem fogamzásgátlót, nem is volt rendszeres menstruációm, így ezt javasolta az akkori dokim. Szépen abbahagytam a gyógyszer szedését, vártunk három hónapot és belevágtunk. Vártunk és vártunk, megjönni ugyan nem jött meg, tesztet csináltam, de negatív volt. Kétségbe voltam esve, hogy mi baj lehet. Majd március eleje lett, kicsit hányingerem volt. Egy buli előtt voltunk épp, és sógornőm mondta, hogy ugyan csináljak egy tesztet, hátha.

Na, akkor először mutatott két csíkot a teszt. Szárnyaltam! De nem sokáig tartott az öröm. Másnap reggel elöntött a vér. Hétvége lévén rohanás az ügyeletre. Vizsgálat, ultrahang. Az ottani ügyeletes orvos mondata szíven vágott:

„Ennyi kis vér miatt van ki akadva?”

Mondtam neki, hogy pozitív a teszt, de mintha nem is foglalkozott volna velem. Csinálta az ultrahangot (sima hasit) „itt nincs semmi”. Utólag nem tudom, hogy nem akart esetleg jobban lehangolni, vagy nehéz lett volna olyan leletet kiadni, hogy épp elvetélek, de hazaküldött, hogy nincs semmi. Pedig akkor már 60 nap körül voltam.

Otthon szép csendben sírva olyan görcsöket éltem át, amit még soha. Szép lassan elment az a pici lélek, aki senki és semmi nem volt. Összetörtem. Nem találtam a helyem. Próbálkoztunk, de mindhiába, tesztelni nem mertem, mert annyira lehangoltak a negatív tesztek. Dolgozni jártam babysitterkedtem, így pici gyerekekkel voltam körülvéve, ami nem feltétlen segített a lelkiállapotomon.

A doki mesterségesen meghozta gyógyszerrel a menzeszt. Persze minden egyes ilyen procedúrát ultrahanggal ellenőriztek, valóban nincs-e baba. De nem volt. Júliusban úgy döntöttünk, örökbe fogadunk egy cicát. Megtaláltuk a házunkat. Mozgalmas volt ez a hónap. Augusztusban volt még egy gyógyszerkúra. Be is szedtem a bogyót, de nem jött a kívánt menzesz. Elmentünk fesztiválozni. Induláskor kegyetlenül hánytam. Az előtte napi kínai levest tettem felelőssé. Kegyetlen jó egy hét volt. Akkor nem vettem észre csak utólag raktam össze a dolgokat, de valahogy a reggeli kávémat mindig más itta meg. Belekortyoltam, de ott is hagytam, nem kellett.

Nyaralás után mentem a dokihoz, hogy nem jött meg a gyógyszeres kúra után sem. Rá egy hétre kaptam ultrahangra időpontot. Akkor döbbentem le, amikor mondták, hogy 7 hetes terhes vagyok. Ez augusztus végén történt. Nem örültem, nem mertem kötődni. Rettegtem, hogy vérezni fogok.

Teltek a hetek, hónapok. Mondhatni problémamentes terhességem volt. Se hányinger, se hányás. Miskolcon a Semmelweis Kórházba jártam tanácsadásra. Gyorsan végeztem mindig, bár a szonográfus hölgy nem túl kedves, de 12 hetesen megmondta, hogy fiam lesz. Októberben összeházasodtunk Á-val. Semmi csinnadratta, csak egy sima polgári szertartás a szomszédokkal, akik a tanúk voltak. Ki is akadt a család egyik fele, hogy ilyen titokban csináltuk a dolgokat, de tudtuk, hogy jelenleg a házba szeretnénk minden félretett pénzünket tenni.

Amit negatívként ki tudok még emelni a kórházi látogatás során, az a cytológiát vizsgálat. 5-6 hónapos körül lehettem, amikor mondták, hogy ugyan még nem járt le, de a terhesség folyamán le fog, és meg kell csinálni. Akihez eddig jártam vizsgálatra, várandósokat nem fogad, így maradt az sztk. Vártam iszonyú sokat, bementem. Már az nem tetszett, hogy sokan voltak magában a vizsgálóban. (Ahol eddig voltam, egy doki és egy asszisztens volt.) Itt volt adatrögzítő is, sőt, kintről is be-beszaladt még pár ember a terhesgondozóból. De amit muszáj, azt muszáj.

A doki, aki olyan 30-40 között volt, levette a kenetet. Fájt na, és utána csak annyit hallok: basszus.... Hát igen, megsértett valamit, elöntött a vér. Nagy mérgemben csak annyit tudtam mondani, hogy ezt most muszáj volt? Szerencse estére elmúlt a vérzés. Persze az eredmény értékelhetetlen volt, a szülés utáni 6 hetes kontrollon ismételni kell, ez állt a papíron. Első babásként nem tudtam, hogy ezt a vizsgálatot visszautasíthattam volna. Féltem, hogy elesek az anyasági támogatástól. Ultrahangok alkalmával kérdezgettem a baba súlyát, de erre sose kaptam igazán választ, csak annyit, hogy „maga tuti császáros lesz, mert alacsony. 152 cm vagyok.

Folyt. köv.

R.