Boldog Új Évet Bezzeganyák!
Ha valaki fél évvel ezelőtt az mondja nekem, hogy terhesnaplóba kezdek, kinevetem.
Iszonyatosan bizonytalan volt a helyzet. S mégis itt vagyok, az év utolsó napjain, a kanapén keresztbe tett lábakkal, ölemben a laptoppal ezeket a sorokat gépelem. Egy új időszak kezdődik az életünkben.
Az utolsó műtétem óta a felépülés viszonylag eseménytelenül és gyorsan telt. Két hét után visszamentem dolgozni, irány újra a mókuskerék. Kellett egy kis idő, ameddig testileg és lelkileg is összeszedem magam ahhoz, hogy időpontot kérjek magunknak a meddőségi központba.
Az utunk nem ott kezdődött, ahol révbe értünk, egy másik intézményben próbálkoztunk először. (BMC) Oda az orvos miatt mentünk, mert abban bíztam, hogy tekintettel az ismeretségünkre, talán jobban oda fog figyelni ránk. Nagyobbat nem is tévedhettem volna. Egyáltalán nem olyan volt a hozzáállása felénk, mint ami alap esetben elvárható lett volna. Kicsit olyan érzésem volt, hogy tehernek élte meg azt, hogy megkerestem őt arra hivatkozva, hogy korábban együtt dolgoztunk. Nagyon sajnáltam mert érdemben annyit tudott "csak" segíteni, hogy egy csomó olyan vizsgálatot megcsináltatott velem, amikre igazából csak a leendő folyamat közepén lett volna szükség. (pl. három sikertelen lombik után) Nem tagadom, azért ez is nagy segítség volt, amiért ez úton is hálás vagyok, de a végeredmény nem ezeknek a leleteknek köszönhető.
Június végén eldobtam a cigit (ekkor már az elektromos fajtával éltem 2 éve), és folytattam az életmódváltásom, amit még korábban elkezdtem. A Sors vagy a Élet már nem is tudom de úgy hozta, hogy az utamba sodort egy csodálatos embert (#fittrencsi) aki támogatott az egészséges életmód elsajátításában, edzéseket küldött, és minden héten együtt örült a sikeremnek, amit csakis az ő segítségével tudtam elérni. Betartottam mindent, tíz kilótól sikerült megszabadulnom, amit most is tartok. Teljesen kicserélődtem. Sok szükséges vitamint szedtem, és szedek most is.
Ő mindig azt mondta, a siker rajtam állt, ő csak terelt az úton. Higgy magadban és bármire képes vagy.
Nos, félretéve a kezdeti csalódást új klinikát kerestünk így jutottunk el a Dunamenti REK-be. Nem kertelek, sokat vártunk. Július közepén telefonáltam, augusztus végén tudtunk először beszélni az orvossal. Mondjuk ehhez az hozzátartozik, hogy kinéztem egy orvost, és kimondottam hozzá szerettem volna kerülni, ezért is tartott majdnem két hónapig az első konzultációs időpont kikérése.
Itt az a szokás, hogy minden meglévő leletet, Férjét és az enyémet is el kellett küldeni elektronikus úton, ezt az orvos megkapta, kiértékelte, majd ezt követően beszéltünk telefonon. Az eredmények nem voltak tragikusak, van esély. Mindent átbeszélve megállapodtunk egy szeptember végi személyes találkozóban.
Egy hónap üresjárat következett, már a kezelést tekintve.
Elmentünk nyaralni, ami fantasztikus volt! Öt nap teljes feltöltődés és kikapcsolódás egy másik országban. Jókat ettünk, ittunk, kirándultunk, eszméletlen szép dolgokat láttunk. Pont erre volt szükségünk mert Férj és az én munkahelyemen is iszonyat hajtás volt az ezt megelőző időszak. Teljesen ki voltunk égve, ami a lombik előtt valljuk be, nem a legjobb állapot. Az orvossal megbeszélt személyes találkozó előtt két nappal jöttünk haza.
Nagyon izgultam, mit fog majd mondani. Nem kellett volna, mert egy nagyon kedves, ugyan nem szószátyár, de annál jobb szakemberhez sikerült bekerüljünk. Megnézett ultrahangon, mindent rendben talált, kiírta a stimuláláshoz szükséges hormonokat, megkaptam a kezelési naptáram, és mehettünk is.
Röviden a program az alábbi volt, nem untatnék feleslegesen senkit: a következő menstruáció harmadik napjától kezdtem a stimulációt (10.17.) először csak két fajta hormonnal, majd egy hét után bejött még egy harmadik injekció is, így a petesejt leszívás előtti napokban már három dózissal kezdtem a napot. Végül volt egy tüszőrepesztő és két petefészek leállító injekció, amit időre kellett beadni (10.31.) Hálás vagyok Édesanyámnak, hogy ilyen profi és mindent is beadott, amit kellett. Nem fogok hazudni, piszok rossz időszak volt. Sokat fájt a hasam, feszült a mellem is, és a végén még ülni is alig tudtam.
Olyan volt a hasam, mint egy pattanásig feszített csúzli, ami mindjárt kilő.
Az utolsó tüszőmérő ultrahangon (a gondolatától is fáj a hasam ismét) nyolc tüsző volt látható a jobb petefészkemben, amit mind le is szívtak. (11.02.) Maga a beavatkozás altatásban történt semmit nem éreztem. Kisebb megfigyelést követően haza is engedtek. Tizenegyen petesejtem lett. Másnap kellett telefonálni, hogy állnak a kis Pöttyök. Férj is megtette a magáét, kilencen elindultak a fejlődés útján. 5 nap múlva beültetés (11.07.), de aznap még telefonáltak, hogy minden rendben van-e és akkor tuti lehet menni.
Mi nem bíztuk a véletlenre a dolgot, aznap elindultunk időben mert sose lehet tudni milyen a forgalom. Azt talán már írtam, hogy nem lakunk messze. de van, hogy két óra a bejutás a városba. Inkább ott várjunk, mint elkéssünk.
Rövid előkészítést követően ismerős helyen találtam magam. Ugyanaz a műtő, ahol leszívták őket. Kb. 5 perc sem volt maga a beültetés, semmit nem éreztem és már mutatták is azt az egy Pöttyöcskét az ultrahangon, immár odabent, hogy folytathassa kis fejlődésének útját. El se hittem, hogy eljutottunk idáig. A saját lábamon mentem ki a műtőből kezemben az ultrahang fotóval, majd egy fotelbe ültettek. Néztem a képet és két dolog fogalmazódott meg bennem: első körben az, hogy már most nagyon aggódom érte, másodjára pedig, hogy megkérjem maradjon velünk mert "mindenkijófej" aki körülötte lesz, ha úgy dönt megszületik.
Amikor lementem a Férjemhez a kocsiba, megmutattam neki a kapott fotót majd abban a reményben indultunk haza, hogy hamarosan megtudjuk szülők leszünk-e vagy sem. Egy hét otthonlét következett szigorú pihenéssel idegeskedés nélkül. Utóterápia: progeszteron injekció+kúp. (hu, így is úgy éreztem magam, mint egy céltábla, no de sebaj; spoiler: még most is adom, de csak a 12.hétig)
Másnap kellett hívjam a biológusokat, hogy hányat tudtak lefagyasztani. Nem kaptunk jó hírt: sajnos egyikük sem volt olyan fejlettségi állapotban, hogy biztonságosan lefagyasztható lett volna. Nem örültünk. Hiába bíztunk Pöttyben, hogy megtalálja a helyét nálunk, rossz volt tudni, ha ez most nem sikerül, nincs fagyibabánk, kezdhető minden elölről. Próbáltunk azért pozitívan arra koncentrálni, ami most történik.
Megéreztem mikor befúrta magát (jó nagyot nyilallt a hasam), és látható jele is volt. Jöttek a további jelek. Lebetegedtem. Kívánós lettem. (Sós és savanyú; grátisz a kovászos uborka, télvíz idején mi más...mázli, hogy anyósoméknak volt még pár darab nyárról, amit a Férjem kezei közül kitépve a mosogató felett ettem meg zacskóból, tele szájjal sziszegve felé, hogy ne ítélkezzen!).
Bíztunk a legjobbakban, és vártuk az első olyan napot amire azt mondták már érdemes egy terhességi tesztet csinálni. Ez, az embriótranszfer+6.napja volt, egy hétfői nap. (11.13.) Reggeli első vizelet, ahogy a nagy könyv szerint kell, érzékeny tesztel.
Vártunk, majd megjelent egy halvány második csík. Forgattuk a fény alatt a tesztet, és ott volt. Nem száradási csík, mert azonnal kijött. Sikerült volna?! Halkan de azért már örültünk. Visszamentem dolgozni, de 2 naponta csináltam a teszteket, amiken egyre egyértelműbben jött a második csík, majd végül egy digitális teszttel is bizonyosságot nyert: várandós vagyok, szülők leszünk! Hihetetlen. Elsőre? Hatalmas szerencsénk volt/van. Nagyon örültünk.
DE, még vártuk az ET+14. napi vérvételt a HCG szint mérés miatt. Csodálatos eredményem lett ami egy héttel későbbre megharmincszorozódott.(!) Megfordult a fejünkben, lehet Pötty úgy gondolta, unatkozni fog egyedül 9 hónapig, és kettéosztódott?! Van rá esély, a családban volt iker, nem is egy. Olyan durva hányingereim voltak, hányni nem hánytam egyszer sem, de én ilyet még nem éreztem. Voltak napok amikor alig tudtam enni, és azóta többször is előfordul.
Terhességmegállapító ultrahang következett (12.08), a központban ez volt az utolsó látogatásunk. Nem voltunk hálátlanok, készültünk minden finomsággal az ott dolgozóknak, és az orvosnak is. Ketten vártunk a férjemmel az ultrahang előtt, üres volt a terem. Szinte hallottam mindkettőnk szívverését, ahogy visszaveri a váró fala, annyira izgultunk. Jött az asszisztens, behívott, Apuka csak akkor jöhet, ha kiszól. Felfeküdtem az ágyra, és a térdem annyira remegett, hogy meg kellett támasszam. Kisvártatva jött is az orvos, elfecsegtünk egy kicsit, hogy hogy vagyok, majd közölte, hogy akkor megnézzük.
Esküszöm, alig tette be az ultrahang fejet, már mondta is: Baba van.
Férjet behívták. Megfogta a kezem, majd az orvos azzal a lendülettel fordított is ki a monitort mutatva kis Pöttyünket, (egyedül van) hogy mennyire jól érzi magát odabent, van áramlása és minden rendben. Nem hittük el, amit látunk. Tényleg gyermekünk lesz!
Ultrahangfotóval a kezünkben, szívünkben hálával távoztunk a REK-ből, bízva abban, hogy leghamarabb akkor jövünk ide legközelebb, ha esetleg a tesó esélye felmerül. Hazaérve meglátogattuk a leendő nagyszülőket, hogy elmondjuk a jó hírt.
Volt sírás bőven, és azóta is megesik. Gyakran. Férj is sokat simogatja a hasam, és már most sokat beszél neki. Ahogy én is.
Mindy
