Szabadnap közeledett viharos gyorsasággal, és természetesen vele összenőve a „mit csináljunk a gyerekekkel” kérdés is. Mivel az időjárás elkényeztetett minket, ezért lehetőségként felmerült a tenger. És most garantálom a felhördülést és a fogak között elmorzsolt „anyád, de jó dolgod van” szitkokat, ugyanis nem voltam túl lelkes. Imádok kettesben tengerparton sétálni a férjemmel. Imádok egy kényelmes napozószéken ülni, és egy jó könyvet olvasni, vagy félálomban hallgatni a tenger zúgását. Imádok reggel arra ébredni, hogy hozza a szél a tenger illatát, és sikoltoznak a sirályok a fejem felett. Imádok naplemente után közvetlenül futni a tengerparton. És itt hangos recsegéssel megállt a film, felébredtem és bilibe lóg a kezem.

Tengerpart ugyan van elérhető távolságban, de a fenti tevékenységek közül az utóbbi öt évben talán a félálomban szunyókálás jött össze, olyan öt percre. Meg talán ha háromszor a romantikus séta, ezúton is köszönet a bébiszitternek. A való világban a tengerezés arról szól, hogy hajnalban ébredés, hogy reggel nyolcra már a parton legyünk.

Kistáska, nagytáska, listák, nagyon gondos készülődés, mert ha a naptej otthon marad, akkor annyi a programnak (valahogy errefele nincs minden sarkon árusító bódé, mint a Balcsinál, ami esztétikailag előnyös, de nem túl praktikus). Aztán egy óra autózás, parkolóhely-vadászat, és közben aktív imádkozás, hogy ne legyen baromi erős a hullámzás. Aztán következhet a szünet nélküli rohangálás a gyerekek után, akik futólépésben közelítik meg a tengert, és hangos kacagással bevetik magukat az amúgy nem veszélytelen habok közé, vagy letépve a  kezemet egyszerre húznak vissza és tolnak előre, iszonyatosan izgatottan és halálra rémülten. Gyerektől és hangulattól függően. És az olyan nyalánkságokat hagyjuk, hogy szemetes tengerpart, éles kagyló, csaholó kutyák, sós víz a szembe. Röviden, nem vagyok egy „tengerre, egér” típus.

Viszont eszembe jutott, hogy hála anyósomnak, van ideiglenes belépőnk egy úgynevezett country clubba, ami valójában egy magánstrandot jelent. Attól magán, hogy normál esetben csak éves bérlettel lehet bemenni, ami egy kisebb vagyon, így az utazóközönség erősen megszűrt. Viszont éppen ezért nagyon tiszta, nagyon nagy, nagyon gyerekbarát. Kint és bent is több medence, piciknek egy aprócska, lassan „mélyülő” medencécske, befedve természetesen a nap ellen. Játszótér, konditerem, fallabdapálya, meg ami kell. Nekem például a főépületben felállított játszóház kell, amikor már szétrobban az agyam a melegtől, viszont a gyereket nem lehet beparancsolni az árnyékra. Na, szóval ilyen luxushelyre van belépőnk, akkor meg miért ne vágjunk bele. Összepakoltam, és irány a strandolás. Valahol félúton jutott eszembe, hogy újabb ünnepi esemény került át a hétköznapi kategóriába, mert a 10 hónapos gyerek első találkozása a vízzel korábban még hosszas tervezgetéssel, videókamerával és lerágott körmökkel járó élmény volt az elsőszülöttnél. Most csak úgy mellesleg jött velünk ő is, és akkor már miért ne menne be a vízbe is.

A dolog szépséghibája az volt, hogy a picik medencéjét felújítás miatt lezárták. Van egy másik gyerekmedence is kint, ahol van élménymedence rész (tudjátok, ahol körbe-körbe megy a víz, csak rá kell feküdni) meg egy kis árnyék is, és végig 80 cm mély. Isteni szerencse, hogy hetekkel korábban valami isteni sugallatra vettem egy olyan bébiúszógumit, amibe bele tud ülni a kisbaba, és elöl kapaszkodni is tud. A másik kettőnek nem volt ilyen, csak karúszót kaptak, és most meg autós úszógumit, amivel a kicsit mélyebb vízbe is bemehetnek. Persze ahogy megérkeztünk az egész család elém járult, hogy felvigyem a szükséges naptejmennyiséget. A kicsit már indulás előtt végigkentem, de azért belebújtattam egy fehér trikócskába, a csinos kis hableányos vízhatlan pelust kiegészítve. Mellesleg ez a pelus nem vízhatlan, hanem kakifogó, és állítólag pisifogó is, de én ebben nem nagyon hiszek. A lényeg viszont az, hogy ez az általánosan elfogadott, és természetesen kötelező strandfelszerelés a kisbabáknál, errefelé legalábbis ezzel bármilyen vízbe be lehet vinni a kicsiket is. Korábban mindig téma volt, hogy a gyerekmedencébe felnőtt ne áztassa magát, főleg a nők ne, mert a fertőzés. A picik pancsimedencéjébe itt sem szokás beleülni, bokáig bemenni is csak akkor, ha annyira picit pancsoltatunk, aki még nem képes koordinálni a mozgását pár centis vízben sem. De ennél a nagyobb, 80 centis medencénél teljesen megoldhatatlan szerintem, hogy a szülő ne menjen be a vízbe, addig, amíg nem tud önállóan pancsolni minden érintett gyerek. Szóval természetesen ment együtt a család.

Nos, eljött a nagy pillanat, kezemben a babával szépen lassan besétáltam a medencébe, miközben a férjem a két nagyobbat rakta vízre. Kicsit problémás a két naggyal egy felnőttnek bemenni a vízbe, mert a fiam másodállásban delfin, mióta egy év kitartó uszodai foglalkozásnak köszönhetően már nem fél a víztől. Viszont a kislányunk éppen most kezdett el gyanakodva tekinteni az új közegre, szóval itt is bejön valami hasonló, mint a tengernél, egyik előre, másik hátra húz. Mindegy, megoldotta a férjem, ahogy két nappal később én is, amikor egyedül vittem a nagyokat újra strandolni (ezzel le is lövöm a poént, jól sikerült a program).

Na szóval, besétáltam a vízbe, és lassan bevizeztem a kiskukac lábát. Egyre feljebb húztam a vizes kezem a hurkácskákon, és ezzel párhuzamosan éreztem, hogy egyre szorosabban kapaszkodnak belém az ujjacskák. Aztán elérkezett a pillanat, amikor belelógott a lába a vízbe, és halk nyöszörgés vette kezdetét. Én már láttam magamat, ahogy az árnyékban ücsörgünk, míg a többiek pancsiznak, de mielőtt a kudarc kiteljesedhetett volna, óvatosan beleültettem a kicsit az úszógumijába, és vízre szálltunk. Azt a döbbent arcot, hogy én mit merek megtenni vele. Úgy fogtam, hogy szorosan hozzám tudjon bújni, mégis érezze, hogy nem én tartom a kezemben. Megmerevedtünk, egyikünk sem mert mozdulni. Aztán egyszer csak leesett neki a tantusz, hogy ez a valami pont az, mint amiben otthon az utóbbi pár hétben olyan jól szórakozott. Elengedte a ruhámat, és egy bátor mozdulattal előrehajolt, és rácsapott a vízre. Jó nagyot csapott, a feje búbjáig vizes lett. Másodjára vizionáltam, hogy annyi a pancsinak. De nem, pillanatnyi gondolkodás után elővillant a fogatlan mosoly, és onnantól kezdve két kézzel csapkodta a vizet. Első alkalommal tíz perc után kivittem, második pancsinál már melegebb volt a víz, igy maradtunk mi is addig, mint a nagyok, jó félórát. Imádta. Én meg büszke voltam rá, hogy milyen bátor és milyen ügyes. És milyen aranyos. És milyen szép. Nem, dehogy vagyok én elfogult anya. Csak egy rutinos háromgyerekes, aki utólag volt képes meghatódni azon, hogy jaj, hát ez a gyerek strandol!

 

Meni