„Minden csupa női energia volt a szülőszobában” – kommentálta Tamagocsi nem mindennapi szülését, ami pont attól nem mindennapi, hogy csak úgy „mindennapi” módon,  természetesen megtörtént – anya, gyerek, orvos és szülésznő tette a dolgát, rettentő fájdalmak és drámai fordulatok nélkül, hogy a kemény munkaként érzékelt folyamat végén előbukkanjon a baba.

Kedves olvasók! A szüléstörténeteket a bezzeganya@bezzeganya.hu címre továbbra is örömmel várjuk, bár a rovat népszerűsége miatt némileg hosszabb idő eltelhet, míg a beküldött írás olvasható lesz majd a Bezzeganyán.

Hosszú ideig nem éreztem késznek magam az anyaságra, és nem akartam addig gyereket vállalni, amíg úgy nem éreztem, hogy már nem lemondás az, ha egy harmadik kis személy is a család tagja lesz.

Ezért sokáig a kutyám volt az, akin a nevelési elveimet gyakoroltam, de 10 évnyi házasság plusz egy jól nevelt bullterrier után aztán férjemmel kölcsönösen úgy éreztük, hogy elérkezett az ideje a bővülésnek. Gyakorlatilag az első éles próbálkozás után pozitív teszt lett az eredmény – igazából még azt sem mondhatom, hogy kiugrottam a bőrömből örömömben, egyrészt mert minden olyan természetes volt, másrészt mert fel sem fogtam, hogy mi következik.

Az életem ugyanúgy zajlott tovább, mint korábban, nagyon sokáig semmilyen látható jele nem volt annak, hogy anyuka leszek: dolgoztam, tornáztam, teltek a mindennapok. Erre az orvostársadalom sem volt igazán felkészülve (nem volt választott orvosom), mert sokszor szembesültem azzal, hogy szinte engem hibáztatnak azért, hogy a „Mi a panasza?” kérdésre nem tudtam mit mondani, mert nem voltak panaszok. Minden pont úgy volt, ahogy lennie kellett. A sors fura iróniájaként egy meddőségi klinikára jártam gondozásra, egyszerűen azért, mert ez az egyetlen hely volt az, ahol azonnal időpontot tudtak adni ultrahangra, mikor egy utazás miatt nem lehetett variálni, szimpatikusak voltak, tehát maradtam. Tudtam, hogy csak a 36. hétig kísérhetnek, de nem zavart, mert elsősorban magamat akartam felkészíteni testileg és lelkileg, így számomra mellékes volt, hogy milyen orvos lesz jelen a szülés alatt.

Mikor a 14. hét környékén vérezni kezdtem, sok minden megváltozott bennem. Megjártam a hadak útját, mikor a leendő gyermek elvesztését vizionálták a körzeti kórházban (így képzeljétek el: „Hát szerintem el fog vetélni. De ne aggódjon, majd lesz másik.” És mivel előtte se védőnőhöz, se választott orvoshoz nem jártam (a vizsgálatokkor találomra mondtam be nevet, különben nem foglalkoztak volna velem...), a végén ennél a bizonyos meddőségi centrumnál kötöttem ki, ahol nagyon korrekt tájékoztatást és útmutatást kaptam (kiderült, hogy a magzatburok egy jó darabon levált a méhfalról, és ezen a részen egy hematóma keletkezett, ez okozta a vérzést). Szerencsére a magzattal végig minden rendben volt. A kutyám viszont ezzel egy időben méhgyulladást kapott, és napokig élet-halál között lebegett az állatkórházban. Szerencsére túlélte, bár a méhét elveszítette, de máig nem hagy nyugodni a gondolat, hogy az ő áldozata kellett ahhoz, hogy velem relatíve rendben legyenek a dolgok.

A kórházi megfigyelés helyett otthon feküdtem, és amellett, hogy megalapoztam néhány magnéziumtabletta-gyártással foglalkozó cég éves nyereségét, gondolkodtam: arra jutottam, hogy ez egy jel számomra, hogy bár azt gondoltam, hogy attól, hogy gyerekem lesz, semmi nem változik, mégis tudomásul kell vennem, hogy már itt van, és emiatt pár dolgot máshogy kell csináljak, más, nyugisabb tempóra kell kapcsolnom és jobban figyelnem a testem jelzéseire. Szerencsére a babával mindig minden rendben volt, a legintenzívebb vérzés alatt is vígan és egészségesen lubickolt átmeneti otthonában.

Szót fogadtam, feküdtem, és az így nyert időt a mentális felkészülésemre fordítottam. Nagyon sok olyan gyakorlatot végeztem, amiről azt gondoltam, hogy segíteni fog abban, hogy a szülésem olyan legyen, amilyet elképzelek magamnak. A magzatburok szépen visszatapadt, én egy kicsit lelassultam, és élveztem a koraőszi babavárás minden pillanatát, a földig érő maxiruhákat, a családtagok örömét, a lábadozó kutyát, a finom ételeket, mindent.

A számítások szerint december közepén kellett volna szülnöm, de mikor a november eleji vizsgálaton már kétujjnyira nyitva volt a méhszáj, egyik doki sem gondolta ezt komolyan, mehettem vissza feküdni. A felkészülés végére vásárolt málnalevélteámat most fogom elajándékozni.

Mivel mind a hangulatom, mind a testem azt üzente, hogy rendben vannak a dolgok, nem aggódtam, kíváncsian vártam, mi lesz. Kislányom egy november végi napon döntött úgy, hogy nem vár tovább, és karácsonyra már ajándékot szeretne, tehát ő most előjön. Testem ezt úgy fordította tettekre, hogy egy reggel a szokásos ezredik pisiléskor valahogy nem akart elállni a folyam, így számomra is egyértelmű lett, hogy a magzatvíz is érintett a dologban. Mikor máskor történjen ez, mint mikor a kórháztól 60 km-re levő házunkban egyedül vagyok otthon, hiszen a férjem még pont el tudott menni megünnepelni egy névnapot, mivel „úgyis van egy csomó időnk”. Reggel 7 volt, nem voltam se álmos, se semmi, ezért felhívtam a kórházat, hogy mi legyen, biztos be kell-e mennem, vagy ráérek még, hisz a magzatvíz elfolyása volt az egyetlen dolog, amiről be tudtam számolni, fájdalmaim nem voltak. Persze mindenképp látni akartak, így édesapámat kellett áthívnom, amit nagyon nem akartam, mert annyira izgultak az első unoka miatt, hogy féltem, hogy útközben még szívrohamot kap nekem. Ekkor már úgy éreztem, hogy hullámzik a testem, de mivel első baba, és gőzöm nem volt arról, hogy milyen érzések lesznek, nem tudtam, hogy ez már „az”, vagy sem, mivel nem fájt, olyan volt, mintha egy vizes törölközőt erősen összecsavartak volna, vagy intenzíven hasizmoznék edzés közben.

Mire apu megjött és felöltöztem, valamint leküzdöttük a reggeli városi dugót, és nagy nehezen eljutottunk a kórházig, már 9 óra is elmúlt. A bejáratnál a – totál másnapos – férjem fogadott, és mivel menni már nem igazán tudtam, feltámogattak valahogy a szülészet emeletére, ahol az ügyeletes szülésznő segített levetkőznöm, majd felkászálódnom a szülőágyra, illetve az első rám nézés után a doki megállapította, hogy egy órán belül találkozni fogok azzal a bizonyos kisgyerekkel, aki mindig olyan fura pofákat vágott az ultrahangfotókon.

Monsieur LeBoyer ekkor megértő pillantással rám nézett szemüvege fölül, biccentett egyet, majd a lágy zenéről, gyertyafényről és illatokról szóló terveimmel együtt lassan bekászálódott abba a dobozkába, ahol a bár tervezett, de a szülésemből kimaradt élményeket tárolom, mivel testem rakétasebességre kapcsolt.

Azt hiszem, mázlim is volt, hiszen kifogtam a világ legjobb fej nőgyógyásznőjét és szülésznőjét, minden csupa női energia volt a szülőszobában. Kértük, hogy mindent magyarázzanak és kommentáljanak menet közben, ők pedig elfogadták, hogy nem szeretnék rutin vénabiztosítást, folyamatos ctg-t, oxitocint, csak azt, hogy ott legyenek, és ha bármiben szükség lenne a szakértelmükre, akkor ne habozzanak használni. Közben szépen lekapcsolták a lámpákat is, hogy csak tompa és nagyon halvány fény szűrődjön be a szobába. Az a bizonyos törölköző egyre jobban csavarodott, én pedig egy furcsa félig-kábulatban csak arra gondoltam, hogy mindjárt meglátom a kisbabámat, aki tényleg igazi és most már biztos, hogy meg fog születni. Ennek a gondolatnak a talaján el tudtam minden külső dolgot engedni és csak hagytam, hogy a testem tegye a dolgát – a külvilág realitása eltávolodott, már csak én voltam és ő. Egy szinte leírhatatlan összhangban nagyon keményen dolgoztunk mind a ketten, és máig emlékszem szegény férjem megszeppent ábrázatára, mikor egy buzdítónak szánt biztatás után rámordultam, hogy maradjon csöndben. Onnantól csak a kezem szorongatta, illetve én az övét, de úgy, hogy még másnap is látszott, ahol megmarkoltam. Biztonságot adott a jelenléte, de valahogy nem akartam, hogy megszólaljon.

És mikor már úgy éreztem, mint torna alatt, a „na még 5 felülést rá tudsz húzni” után kiderül, hogy még extra öt belefér, 10 óra 33 perckor megszületett az én 3125 grammos kislányom, meg utána a méhlepény, ami a legszürreálisabb dolog volt, amit addig láttam, még inkább, hogy az az izé belőlem jött elő...

A rakétagyorsaság miatt a gátamon néhány apró öltéssel is gazdagodtam ugyan, de közben az a maszatos kis kupac feltornázta magát a mellemhez, és kis nyöszörgés után álomba szenderült. Mikor a köldökzsinór már nem lüktetett, a férjem elvágta, a doki betakargatott bennünket, hoztak egy kis innivalót és magunkra hagytak, hogy ismerkedjünk, és hogy lecsenghessen az előző órák erőfeszítése.

Azt gondolom, hogy nagyon szerencsés vagyok, hogy ilyen támogató légkörben hozhattam világra a babámat, hogy megtapasztalhattam, hogy milyen a szó klasszikus értelmében vett fájdalom nélkül, de kemény munkával, az erőmnek nagyon intenzív tudatában szülni, és ez az élmény megerősítette számomra azt, hogy mennyi minden segítséget jelenthet az, ha a várandósság ideje alatt azokra a történésekre is tudatos figyelmet fordítok, amelyek a fejemben zajlanak.

Érdekes ugyanakkor, hogy amikor visszagondolok a szülésemre, nem jutnak magasztos gondolatok az eszembe, nem hiszem azt, hogy ez volt életem élménye, azt érzem, hogy minden olyan rendben volt. Olyasmi, mint amikor egy testi funkció akadálytalanul lezajlik, semmi tűzorgazmus, se a legrosszabb fájdalom a világon, mert nem ebben a keretben értelmezem: megtörtént, és ez így van rendjén. Persze nagyon megkönnyebbültem a végén, de ez is így van jól, hiszen keményen dolgoztam/dolgoztunk előtte. Ahogy Julius Caesar is mondhatta volna: jöttem, láttam, szültem.

Tamagocsi