2015. júniusát írjuk. Éppen kezdem a 9. hónapot, még mindig dolgozom. A főnököm erősen próbál rávenni, hogy vissza kéne vennem a tempóból, de nehezen megy. Mindenesetre közös megegyezéssel arra jutunk, hogy az utolsó hónapban már otthonról dolgozom, ameddig tudok. Szülésre pontos időpont ekkor még nincs (a kiírt dátum július 30 lenne amúgy), csak egy biztos: indítják, hüvelyi úton, tágítással.

Május óta küzdök az orvosokkal. Mindenképpen indítani akarnak, terveik szerint a 37. héten. Azt mondják, amiatt, hogy ne legyen túl nagy a baba, illetve a placenta miatt. Ez protokoll terhességi cukrosoknál. Akkor is, ha jók az ultrahang és áramlási eredmények, akkor is, ha stabil a cukor, jól beállított az inzulinom, akkor is, ha a baba nem nagy. Minden egyes konzultáción előjön ez, próbálom húzni a dolgot. Nem akarok a 37. héten szülni, hagyják már szegény gyereket nyugodtan odabenn. Majd kijön, amikor kiakar.

Közben konzultálok unokatesómmal is (szülész-nőgyógyász főorvos, nem Magyarországon), azt mondja, feléjük terhességi cukornál kb. 37-38. héttől befektetik a kismamát, ha felmerül valamilyen probléma, akár a gyerekkel, akár az anyukával, szükség esetén pedig császár.
Itt erről hallani sem akarnak. Eleve a tervezett császárt nem szeretik. Június végén tehát még mindig nem tudom, mikor szülök. Reménykedem. Július 3-án van még egy konzultáció, férjem is jön velem. Újból elmondjuk, nem szeretnék indítást a 37. héten. Elmondom, hogy tágítástól már volt komplikációm korábban. Minden értékem rendben van, túl korainak tartom az indítást. Gyerek a 36. heti ultrahangon abszolút normális méretű, nem nagy, nem lesz óriásbébi. Áramlás szintén tökéletes. Szememet is megemlítem, jaj hát azt már késő nézni (3 hónapja hajtom ekkor, hogy a retinámat meg kéne nézniük). Tartom magam ahhoz, hogy nem akarok indítást, ha nem muszáj.

Az orvos láthatóan nem ért egyet velem, folyamatosan bullyingol, hogy de hát simán lehet egyik napról a másikra halvaszületés, meg nagy lesz a gyerek (haha, ha ő azt tudná, alapból az lesz, csak nem úgy, ahogy ő gondolja) és hát az én felelősségem, ha nem engedem az indítást és baj történik, blablabla.

Semmiféleképpen nem akarják, hogy kitöltsem a 40. hetet. Ekkor már látom, hogy ebből nagyon nem lesz természetes szülés, engem itt kérem szépen bruteforceolni fognak. Nem marad más hátra, nem tágítok a 38. héttől, július 20-án szeretnék bemenni. A doki kimegy, konzultál egyik kollégájával, mi legyen. Visszajön, és erősen ajánlja, hogy gondoljam még egyszer át, inkább legyen picit hamarabb. Minden nap, minden perc egy késedelem, ugye nem akarom, hogy halva szülessen a gyerek?!

Végül valamennyire félelemből, valamennyire engedve neki és a férjem óhajának (4 nap is 4 nap, bármi lehet) július 17-ben, péntekben maradunk. Addig is kétnaponta CTG, amelyen minden eredmény rendben van.

A 37. hét közepén, hétfőn még átadom a projektjeim, majd a lecsúsztatott hétvégi túlórákat kiveszem. A lakás is alakul, 1 nappal szülés, pardon indítás előtt megkapjuk a kulcsokat. Ekkor derül fény arra is, hogy terveinkkel ellentétben sajnos felújítás kell, tisztasági festés mindenütt, szőnyegcsere. Nem tűntek piszkosnak a falak korábban, de lekerült a sok kép, üres lett a lakás, és a maga kendőzetlen valójában akkor láttuk először. Ide, így, ilyen állapotban nem hozunk újszülöttet.

17-én reggel jön az SMS, tudnánk-e kicsit később menni, 11-re? Oké , tudunk, 11-re ott vagyunk. Kinn várunk, várunk, várunk és várunk (apropó, mondtam már, hogy a dokik szerint minden perc késlekedés?) , 2 után valamivel kapok szobát. Fura módon privát szobát, amin először meglepődök, de végül talán jobb is ez így. Majd várunk, várunk, várunk – bejönnek vérnyomást mérni, meg hőmérőzni, de semmi infó. Várunk, várunk, 5 óra , még mindig semmi. 7, még mindig semmi. Este 9, na kezdhetjük, hozzák a gélt, bocsánat, a szülészeten tumultus volt, nem kezdhették korábban. (Minek kellett akkor 11-re menni, mondom magamban) Zárt méhszáj, meglátjuk, hogy tágulok.

Éjszakára férjem hazamegy aludni, reggelig nem valószínű, hogy valami történne. Szinte várható volt, hogy nehezen viselem a tágulást, aludni nem tudok, rettenetesen fáj, félóránként járok pisilni. Reggel bejön a kedves, ma kérem szépen szülünk. Remélhetőleg. Közben megy a szokásos rutin, lázmérőzés, ctg, “mit szeretnék ebédre, vacsorára? jacket potatot babbal? (hogy micsoda?? Kösz, nem ) vagy brokkolit marhával...”.

Délután 2-kor 2 cm, kapom az újabb adag gélt (megint piszkosul fáj, mikor felteszi). Közben monitoroznak, de leginkább csak halálra unjuk magunkat a várakozásban. Összehúzódások abszolút nincsenek, csak a tágítás fáj. Megint eljön az este, szülészet még mindig tele odafenn... Hát kedves rokonság, ma sem szülünk!

Kezdek fáradt lenni. Alig tudtam aludni az éjszaka, és még hol a nap vége. Éjfél után végre felkerülök a szülőszobára, nagy örömömre ott van egy jó nagy labda – eszembe jut az egyik kommentelő innét a Bezzeganyáról, aki simán kinézi belőlem, hogy a szülőszobában ott pattogok a labdán – természetesen nem bírom megállni, hogy ki ne próbáljam. Megtehetem, se doki, se senki nincs benn, csak mi ketten a párommal. Na, ott még mosolygok...

1 órát várunk ott, semmi infó nincs, majd jönnek burkot repeszteni. Majd... Jönnek is, közben kiderül, hogy a 2 cm, az tulajdonképpen 1 inkább, és nagyon nem egyszerű, de végre sikerül nekik burkot repeszteni. Én közben csillagokat látok.

Miközben a mosdóba megyek, valami nyákszerűt látok távozni, lehet az volt a nyákdugó , gondolom így magamban. De még ott is jön belőlem a magzatvíz. Visszamegyek, férj közben aludni próbál, rettenetesen fáradt, a szék kényelmetlen, lefekszik a földre, szólok, azt talán mégsem kéne.

Bekötik az oxitocint, ami nem megy persze elsőre nekik, kézfejbe próbálják a kanült. “ja maga is olyan”, hangzik el (szétágazik az ér), harmadik szúrásra sikerül is, és megint csak várunk. Néha rámnéz az ügyeletes midwife, de jobb is, hogy nincsenek körülöttem. Kb 1 órával később visszajön, irkál a terheskönyvembe. Én néha néha szívom a “nevetőgázt”. Viszont egyre erősebbek a fájások, vasárnap reggel 6-kor már annyira, hogy epidurálért könyörgök. A gáz már nem segít, nemhogy nem nevetek, de már sírok a fájdalomtól, a gáznak a csövén meg úgy csüngök, mintha lélegeztetőgépen lennék. Tudom, hogy nem kéne, de elviselhetetlen a fájdalom, és a gáz se igazán segít.

Férjem szerint lehetetlen innentől kommunikálni velem, egyszerűen egy totál másik világban létezem. Csak a fájdalom van. Minden egyes fájást csak túl akarok élni. Hívom az orvost, epidurált kérek. 

Nem kapok epit. Az anesztes épp műt. Reggel 7 óra, még mindig nem kaptam, 8-kor már elviselhetetlen a fájdalom, én aki eddig kb. csendben vajúdtam, kezdek kiabálni. Azt hiszem, a következő pillanatot már nem élem túl. 9, végre jön az anesztes, már összefüggő fájások vannak, 10 másodpercig nem tudok nyugton maradni, arra gondolok, legyen már vége, legyünk már túl rajta, nem bírok ki még egy fájást. Szúrná, de megint jön egy fájás, összeszedem minden energiám, és a fájás végén rögtön mondom: most!

Azt a megkönnyebbülést, amit utána éreztem, elmondani nem tudom. Oké, a jobb lábam nem tudom emelni, de jobb. Sokkal jobb. Felkerül a katéter is, nem érzem egyáltalán. Idővel újabb kanül kell, nem megy nekik megint, anesztes visszajön, ez itt jó lesz, elsőre beköti a jobb kézfejembe.

Közben nézik, tágulok-e, még mindig négy centi, nem jó ez így. Emelnek az oxitocinon. Férj kimegy enni valamit, már előző nap reggel óta benn van velem, éhes. Nem sokkal később leesik a gyerek szívhangja, én pánikolok, becsődül egy nagy csapat orvos, tanácskoznak, császár, vagy mi legyen, lehet, visznek rögtön a műtőbe. Én közben hívom párom, épp csak vett valami kaját, megenni már nem tudja, rohan vissza. Addigra a dokik eldöntik, visszaállnak az oxival az eredeti értékre. Gyerek szívhangja visszatér normális tartományba, meg persze a férj is visszaér a nagy rohanásból.

Megint elkezdik az oxit emelni, idővel megint leesik a gyerek szívhangja, szinte rutinszerűen állnak vissza az eredetire, és apróbb lépcsőkben emelnek. Hozzáteszem, ekkor már kb. 36 órája vagyok ébren, kezdek fáradni. A doki azt mondja, ha este 8-ig nem lesz tágulás, akkor biza ebből császár lesz. A midwifeok amúgy kedvesek, és sokat beszélgetünk, néha jön egy egy fájás, ekkor egy gombbal tudok adni extra epit, ha nagyon fáj (van rajta limit).

Este 8-kor orvosváltás, tanácskozás, telefonkonferencia rólam más orvosokkal, hogy akkor most mi legyen: mégse császár, várjunk. Hogy meddig? Éjfélig. 4 centis a tágulás. Éjfélkor megint nézik, bő négy centi még mindig, emergency cesarian, vagyis sürgősségi császár lesz, nem várnak tovább. Én végre megkönnyebbülök, de olyan fáradt vagyok, szinte nem is értem mi történik körülöttem. Csak legyen már meg a kisfiunk. A műtőben végig remegek, amit érzek, mintha a hasamat masszíroznák, de ennyi. Hallok egy kis nyekergést, ez ő lenne? Már meg is van? Biztos a mienk?(Nem, biztos valaki otthagyta ajándékba, lüke tildy) De sok haja van?! 

2015 július 20-án, hétfőn, végre 3 nap után 2:34-kor megszületik a kisfiunk, Kevin Lewis. 38. hét + 5 napra. 3510 gramm , hosszt nem mérnek, 9-10-10-es Apgar. Gyönyörű kisfiú, el sem hiszem, hogy a mienk. Tuti nem ajándékba kaptuk? (Nem, még mindig nem.)

Nem vagyok túl kommunikatív, az időérzékelésem meg végképp nulla, férj viszont hősiesen teszi a dolgát, nyugtat engem, köldökzsinórt vág, meg próbál fényképezni is.
Sok vért vesztettem (1.5 liter), azt mondják. Én nem érzem. Felmerül vérátömlesztés is. Végtelenül kimerült vagyok, és fáradt. Átvisznek a szülészeti intenzívre, ahol azonnal el is alszom. Kisfiam mellettem egy bölcsőben. Itt még mindig gépeken vagyok, inzulinoznak. Reggel horribilis fájdalomra ébredek, hiába ott a babó, nem tudok koncentrálni, egyszerűen megpusztulok a fájdalomtól. Nem a császár helye fáj , ez más fájdalom. De honnét tudom, hogy más fájdalom, kérdik az orvosok. Szólok a katéterrel van valami, mert olyan, mint a hólyaghurut, csak durvább. Nem veszik ki a katétert, inkább folyadékot adatnak, meg fájdalomcsillapítót. Kicsit jobb tőle.

Délben megint iszonyatosan feszít a hólyagom, megint jönnének a fájdalomcsillapítóval, de látják, szinte semmi vizelet nincs... Közben majd megpusztulok a fájdalomtól, szétfeszít a hólyagom, oké, kiszedik a katétert. Ez volt az ok, utána végre jobban vagyok.

Próbálnak colostrumot gyűjteni fecskendőbe, kevés sikerrel. Pár millilitert sikerül is, de nem sokat. A gyereknek meg ennie kell, nehogy hipoglikémiás legyen. Nem túl segítőkész egy két nővér, de van aki segít. Férjet gyorsan elküldöm, vegyen tápszert, leírom milyet (köszi, Másutt), nővérek is kérik, hogy hozza. Másnap megint kezdődik a várakozás, nem mondanak semmit, valamikor majd lekerülök a postnatal wardra.

Megkérdem, van-e privát szoba, szerencsére van, akkor már mehetünk is. A gyerkőc kissé besárgul, bár a doki szerint az én bőröm is kissé sárgás, kreolos... Mindenesetre nem vészes, elvileg hamarosan hazamehetünk.

A szoba amúgy rendben van, bár mobil térerő semmi. Az ételek is rendben lennének, kivéve, hogy igazi instant cukorbetegség a reggeli:  pirítós és lekvár, illetve corn flakes, minden áldott nap. Így majd egy hét bennlét után már unalmas, no meg nem is egészséges. A járás még kissé nehézkes, de megy, a férjemmel pedig váltva etetjük, pelenkázzuk a babót. Tej még mindig nincs, gyerek se cuppan rá a mellre (hja, flat nipple, lapos mellbimbó, ilyennel nem lesz egyszerű, mondják, de azt már elfelejtik, hogy erre is van megoldás, de nem segítenének), így marad a tápszer. Várunk még a diabetic midwife véleményére, meg a vérképemre, még maradunk. Vashiány lett, meg a cukrom normál értékre csökkenését várták még meg. Végül csütörtökön, majd egy hét után hazamehetünk, reggel már tudjuk, de csak késő délután kapjuk meg a papírokat.

Lehet, hogy így olvasva nem tűnik annyira durvának, de őszinte leszek: egy horror volt számomra a szülés. A végén már csak túl szerettem volna lenni rajta. A szomorú, hogy korábban már volt jó tapasztalatom ezzel a kórházzal. De nagyot csalódtam. Ezt a fájdalmat, amin átmentem, nem kívánom senkinek. Oké, egészségesek maradtunk mindketten, de maga a szülésélmény inkább szüléshorror volt. Akarok-e még gyereket? Ez egy percig sem volt ott se, és most se kérdés: természetesen igen. Viszont nem szeretnék többet ebben a kórházban szülni (ide tartozunk). Hogy miért itt szültem most mégis, és nem Magyarországon? Mert a külön kellett volna az itteni egészségbiztosítóval intézni, hogy lehessen, plusz a gyerek így itteni állampolgár lett alapból, és lehetett az a neve ami, plusz végig dolgozni szerettem volna, huszonórás hazautat nem akartam.

Hogy hol szülök legközelebb? Nem tudom, talán itt Londonban, de már magánbiztosításból, vagy abban az európai országban és kórházban, ahol unokatestvérem dolgozik (nem nála), vagy Magyarországon, de magán úton. Mert én így többet nem igazán szeretnék. Mert rendben, fontos a gyerek, és hogy mindenki egészséges legyen, ha nem a legfontosabb, de valahol azért az emberszámba vétel is lényeges.

Őszintén szólva nem tudtam, hogy az oxi ilyen fájdalmakat illetve a gyereknél szívhangleesést okozhat. Az indítással kapcsolatban elhallgatták az összes mellékhatást, csak azt tolták, hogy veszélyeztetem a gyereket ha nem egyezek bele az indításba. És bár úgy tudom, következő szüléseknél Magyarországon nem szokás oxit adni, ha előző császár volt, itt sajnos találkoztam már olyannal, aki ennek ellenére kapott a másodiknál.

Itt úgy érzem, a dokik nem hallgattak meg, csak követték a protokollt. Nem lett volna szükség esetemben indításra, ebben a mai napig biztos vagyok.

Tildy