Az elmúlt hetekben valahogy sikerült rettenetes szüléstörténetekbe belefutnom.
Ilyenkor mindig elgondolkozom, hogy mennyire messze is vannak ezek az én élményemtől és mi ennek az oka. Erőforráshiány? Elavult szemlélet? Leterheltség? Hatalomgyakorlási mánia?
Perverz öröm mások kiszolgáltatottsága felett? Talán ezek tetszőleges kombinációja?

Úgyhogy úgy gondoltam, for the balance of the universe, megosztom az én szüléstörténetemet. Külföldi élmény, jelentős különbségekkel.

Körülbelül egy év próbálkozás után negyvenévesen lettem várandós.
Az én kengyelbe lábat szíjazós, hasba könyöklős, oxitocinos, burokrepesztős, megalázó modoros, bunkó csecsemős nővéres, mindenható orvos által LEVEZETETT szüléstörténeteken szocializált lelkem egyből elkezdett nyugtalankodni, továbbá egyből belém nyilallt, hogy te jó ég, hányszor fogom én hallani, hogy öreg vagyok és mennyi extra vizsgálatom lesz.

Hamarosan kiderült, teljesen alaptalanul

A holland várandós gondozás sokak számára furcsa lehet. Talán a legjobban úgy lehet leírni, hogy nem vezetik, hanem KISÉRIK az egész terhességet, amibe csak akkor avatkoznak bele, ha baj van. Mindezeken felül az egész folyamatban az anya és a család a főnök, ők csupán asszisztálnak.

De mivel is szembesültem?

Ugyan a legeslegelső látogatás során egy félmondat erejéig említették, hogy a korom miatt némileg emelkedett a kockázat, onnantól kezdve ez szóba sem került. Jelezték, hogy tudjak róla, de nem tartottak frászban miatta. Mint ahogy a testtömegem (le se mértek), családi állapotom, étrendem es egyéb szokásaim is csak akkor jöttek szóba, ha én szóba hoztam, mert kérdésem volt. Mégis végig úgy éreztem, hogy profi kezekben vagyok.

Itt csak akkor lát a kismama orvost, ha az egészségügyileg indokolt, egyébkent mindenki szülésznőkkel készül a nagy napra. Mi egy viszonylag nagy praxist választottunk iszonyú jó fej gárdával, amibe szülésznő, szonográfus és gyermekágyas nővér is beletartozik. Ezeknek a szakembereknek a felkészültsége és a jogosultsága is jóval bővebb, mint hazai kollégáiké. Ez a társadalomnak is jó, mert tehermentesítik az orvosokat, akik így tényleg csak az egészségügyileg indokolt esetekkel kell foglalkozzanak.

Eleinte persze rettenetesen izgultam, hogy minden rendben legyen. Jó magyar berögződés szerint állandóan azon járt az agyam, hogy MI ROMOLHAT EL. Próbáltam terelgetni a brigádot extra vizsgálatok felé, de minduntalan oda lyukadtunk ki, hogy ne aggódjak már feleslegesen, dőljek hátra és élvezzem a terhességet, nekem egyedül ez most a dolgom. Higgyem el, a baba is akkor fejlődik jól és érzi jól magát, ha én is.

Havonta egy jelenésem volt náluk, aztán a terhesség vége felé heti egy. Ügyeltek rá, hogy a szülésig minden praxisbeli szülésznővel legalább egyszer találkozzunk, mert az vezeti le a szülést, aki aznap épp elérhető lesz.

A nagy praxis ellenére minden alkalommal a nevemen szólítottak, sőt, amikor mar tudtuk a baba nemét es nevét, akkor őt is.  Az apuka szintén minden vizsgálatkor és a szüléskor is jelen lehetett, ez nem is volt kérdés. Ő nem kísérő, hanem családtag - meg covid idején is alapvető joga van ott lenni.

Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány ultrahangos vizsgálaton vettem részt (talán négy volt egész idő alatt), egyébként csak körbetapogatták a gyereket, vérnyomást mértek, szívhangot hallgattak es beszélgettünk. Az egész várandósság ideje alatt egyetlenegyszer nyúltak belém, a huszadik hét környéken ultrahanggal megnéztek, hogy zárt-e a méhszájam. Én otthon persze kb hetente néztem vércukrot es hetente mérlegre is álltam, amit elkerekedett szemekkel fogadtak es nem értették, miért stresszelem magam ilyesmivel. Higgyem el, fel fog tűnni ha baj van.

Az egész folyamat alatt minden segítséget megadtak, az éjjel-nappal hívható telefonszámtól a whatsappig, még crossfit (!) edzéseik is voltak a hátsó kertben. Igen, hülye kérdésekkel is lehet őket zargatni, sőt, a vége felé még a jóslófájásos vaklármákhoz is szívesen kimennek. (Állitólag. Mi nem hívtuk őket egyszer sem.)

Mindezt természetesen fedezi a biztosítás – na jó, a crossfit edzéseket és a kismamamasszázst nem.

Ez valami tök új érzés volt, hogy felnőtt, gondolkodásra és cselekvésre képes emberként kezelnek, és amíg jól érzem magam és nem árt, nem korlátoznak semmiben. Megjegyzem, szemrebbenés nélkül tesznek fel az elején kérdést a drogfogyasztási szokásaidról, hogy tudják, mivel állnak szemben. Nagyon örültek, hogy én még gyógyszert sem szedek és a terhesség alatt is végig sportoltam. Sőt, biztattak, mert rengeteget fog segíteni a szülés alatt és a regenerálódásban is.

Itt kitérnék egy másik érdekes dologra: bátorítottak, hogy találjak nyugodtan valami alternatív módszert, amiről úgy gondolom, hogy segít. Hypnobirthing, spinning babies, akármi. Nem lebeszéltek róla, hanem rábeszéltek. Ez valami teljesen új volt, bár így utólag visszagondolva teljesen érthető, tudván, hogy a hollandok legendásan kevés fájdalomcsillapítót alkalmaznak, és a nők talán harmada a mai napig otthon szül. Mi végül a Hypnobirthinget választottuk. Először nekem is felszaladt a szemöldököm a név láttán, de aztán jobban megismerve kiderült, hogy nem egy holdtáncot járó, ősasszonyos, ezoterikus humbug, hanem éppenséggel teljesen földhözragadt, természetes szülést támogató módszer.

Szívesen ajánlanám otthoni kismamáknak is, bár valószínűleg egy orvos sem támogatná, mert hatalmas „eretnekségeket” ír le. Például, hogy a szülés minden emlősnél akkor halad a legoptimálisabban, ha az anya biztonságban érzi magát és békén hagyják. Vagy, hogy stresszhatás alatt a szülés folyamata minden emlősnél tök természetesen leáll. Sőt, mi több, normál esetben is ritka, hogy lineárisan halad előre mert sokszor megpihen a szervezet, és ez tök normális. Vagy, hogy nem szerencsés ragaszkodni az X óra Y cm/ujjnyi táguláshoz, mert a méhszáj tágulása mellett annak érettsége is fontos paraméter.

Annak ellenére, hogy a légzés- és egyéb technikákat végül aztán nem is alkalmaztam a vajúdás során, már ez kimondhatatlanul nagy segítséget nyújtott abban, hogy mindenféle félelmek nélkül, teljes kontroll alatt éljem meg a folyamatot.

Bár a hollandok legendás otthonszülők, szemrebbenés nélkül elfogadták, hogy mi kórházban szeretnénk szülni. A vajúdás nagy része mindenképpen otthon történik, 5-6 centi alatt haza is küldenek, de a legközelebbi kórház kb 10 perc alatt bárhonnan elérhető. A terhesgondozás alatt korán elmagyaráznak mindent az elérhető fájdalomcsillapítási módszerekkel kapcsolatban, de talán a legfontosabb része a felkészítésnek, hogy a végére a kismama rugalmasan alkalmazkodhasson, ha változik bármi.  Persze lehet szülési tervet készíteni, de fontosabb, hogy az adott körülményekhez képes legyen alkalmazkodni mindenki.

Szükség is volt rá.

Hajnalban enyhe összehúzódásokra ébredtem. Mivel egészen addig egy fia jóslófájásom nem volt, azt gondoltam, végre ez az. Ezért aztán visszaaludtam majd jóízűen megreggelizünk, kitakarítottam a felső szintet, jógáztam, talán még vasaltam is egyet. 11 körül aztán gyanús lett, hogy még mindig jóslófájok, gondoltam, ráérek. Rendszeres, háromperces fájásaim voltak. Úgyhogy ahogy elmagyarázták, vártunk még egy órát, majd hívtuk a szülésznőt. Ahogy kiért, ránézésre mondta is, hogy most már tegyük el azt a stoppert, mert sok újat nem tudunk meg belőle amúgy sem, egyértelmű, hogy ez már AZ.
A háromperces fájásból is lehet ötperces, ha a szervezet megpihen éppen, és fordítva. Ez tök normális. Majd megvizsgált (terhességem második hüvelyi vizsgálata, amiből SEMMIT nem éreztem) és közölte, hogy csak relaxáljunk, majd két-három óra múlva visszajön, mert ez még csak úgy egy centi.

Basszus, EGY centi? Biztos voltam benne, hogy maratonra készülök. Mérgemben engedtünk egy kád vizet, és úgy döntöttem, ücsörgök benne egy kicsit.

Kedves várandós anyukák, sose becsüljétek alá egy kád meleg víz erejét. Ahogy elhelyezkedtem ugyanis, azonnal elment a nyákdugó, majd a magzatvíz is elkezdett csorogni. Egyre intenzívebb fájásaim lettek, de meg egészen kibírható volt. Olyan húsz (!) perc múlva kértem a férjemet, hogy hívja újra a szülésznőt, mert ez igencsak beindulni látszik.

Egy órája sem ment el tőlünk a szülésznő, máris a kórházban találtam magam, ahol már várt a szülésznő és a kirendelt csecsemős néni az előkészített szobában. Volt vicces apró szülősámli, normális ágy, kihúzható kanapé (a férjnek), tv, saját zuhanyzó, olyan volt, mint egy kisebb hotelszoba. Intenzív összehúzódásaim voltak, de abszolút kibírható volt még. Miközben elkezdtük a vizsgálatot, kértem, hogy beszéljük meg most a fájdalomcsillapítást, amíg még viszonylag udvariasan tudok kommunikálni.

Mosolyogva mondta, hogy minimum hét centinél járok, már csak a pumpát választhatom, de mire összeszedi az anesztest, addigra lehet, hogy kint is lesz a gyerek. NAGYON gyorsan jött az egész.

Állítom, hogy azért mert teljes nyugiban, nyúlkálás es felesleges feszültség keltés nélkül hagytak vajúdni.

Viszont itt el is akadt a folyamat.

A következő pár óra próbálkozással telt. Mindenféle pózban és helyen, hangosan, lélegezve, tényleg mindent megpróbáltunk. A szülésznő közben csak jelen volt. Ha kellett, akkor bíztatott, ha kellett, hátralépett és hagyta, hogy a dolgok menjenek a maguk módján. Par percenként odalépett és meghallgatta a baba szívhangját, néha kiment és kávét hozott a férjemnek is.

Én eleinte udvariasan kérdezgettem, hogy változtathatok-e pózt, átmehetek-e az ágyra meg ilyenek. Kedvesen „Mi csak asszisztálunk, a te tested, a te szülésed” mondattal válaszoltak, érezhető volt, hogy nem is igazan értik, mit akadékoskodom. Csináljam, ahogy NEKEM jó. 

Végül órák múlva, a kislányom fejének a pozíciója miatt császármetszés lett a folyamatból, amit kb. két perc alatt intéztek el, de az addigra egybefüggő fájások miatt alig emlékszem. Itt már egy orvosnő vizsgált meg, aki előre elmagyarázta, hogy mit fog csinálni es megkérdezte, hogy hozzám nyúlhat-e. Itt már annyira nem voltam udvarias, kértem, hogy csinálja gyorsan, ne húzzuk már az időt. De nem akadékoskodott, nem feszegetett, tette a dolgát. Amilyen pózban épp talált, ő alkalmazkodott a helyzethez.

Nagyon gyorsan összeszedték a teamet és betoltak a műtőbe. A császármetszés előkészítése körülbelül két perc sem volt, addig a férjemet hátraléptették. Az epidurál bekötése után azonnal kitisztult a kép és a férjemmel az egyik, az anesztes doktornővel (aki szintén fogta a kezem) a másik oldalamon elkezdődött a műtét. Alig pár perc múlva felgördült a függöny, majd az arcomhoz tették a hatalmas, szuszogó csomagot, aki láthatólag nem volt elragadtatva, hogy kiszedték a jó meleg fészkéből. Négy kiló, 10/10 Apgar, hatalmas hang. Kicsit megtörölgették, majd a férjem kezébe nyomták es felkísérték őket az előkészített szobánkba, ahol a nővérke „Pólót le!” felkiáltással a férjem mellkasára tette a kislányunkat. Míg ők a bőrkontaktot gyakorolták, engem összestoppoltak, majd az őrzőbe vittek egy jó órára, ahol kaptam egy nővérkét, aki tök jó fej volt, még egy jégkrémet is hozott, hogy megszűnjön a remegésem. Alig egy óra múlva mar csatlakozhattam én is a családomhoz.

Másnap aztán elindult a zarándoklat a szobánkba. Nagyon gyakran ránk néztek: az operáló team jött gratulálni és megnézni, hogy vagyunk, egy gyerekorvos team, az osztályos orvosok szintén gratuláltak, szoptatást segítő nővér, stb. Kedvesen, de határozottan felvilágosítottak minden tudnivalóról, majd miután meggyőződtek róla, hogy el tudok csoszogni a 3 méterre lévő zuhanyig és tudok pisilni/székelni, közölték, hogy akkor másnap reggel hozzák a papírokat és délig hagyjuk el a kórházat.

Vicces rész: volt egy fiatal, nagyon laza fekete, fehérköpenyes fiú, aki délelőtt elég gyakran ránk nézett és tök segítőkész volt, közben poénkodott, dumálgattunk, megnézte a picit is. Kértem, hogy nézzen rá a morfiumos flaskámra, mert szerintem lassan lecsöpög, szó nélkül kicserélte. Aztán a következő alkalommal kértem, hogy nézzen rá a pisis zsákomra, ezt is szó nélkül kicserélte. Következő alkalommal akartam kérni egy extra takarót. Vakarta a fejét, hűha, mindjárt kerít egy ápolót, mert fogalma sincs, hol tartják. Miért, te nem az vagy? Nem, én vagyok az osztályvezető főorvos! :)

Hát ez lenne a mi történetünk. Nem volt benne semmi rendkívüli, vagy fancy extra szolgáltatás, csak hatalmas emberség, határozottság és kedvesség, valamint határtalan profizmus. Leterheltek itt az orvosok? Igen. A kiszemelt kórházban például nem is fogadtak a szülés napján, mert teltház volt. Nagy a nyomás rajtuk? Igen, de nem is akarnak minden görcsösen kézben tartani, bíznak a szülésznők, a nővérek, az egész team, de legfőképpen a vajúdó nő „munkájában”. Az pedig elképzelhetetlen, hogy ne kapd meg a kellő információt vagy a tiszteletet az ellátásod során.

És ami a legfontosabb: ez rólad és a családodról szól. Te vagy a főnök. Ők csak asszisztálnak.

Kívánom mindenkinek, hogy hamarosan otthonról is legalább ilyen szüléstörténeteket olvashassunk!

S.