Leelah Alcorn Joshua Alcornként látta meg a napvilágot egy Ohio állambeli kisvárosban, egy sokgyermekes konzervatív családban. Akárcsak Shiloh, ő is nagyon pici korában felismerte, hogy voltaképpen a másik nemhez tartozik belül. A következő idézetek utolsó blogposztjából származnak.

„Leegyszerűsítve: úgy érzem magam, mint egy lány, akit fiútestbe zártak, és ezt négyéves korom óta így érzem. Sosem tudtam, hogy erre az érzésre szó is van, és azt sem, hogy lehetséges lenne egy fiú számára, hogy lánnyá változzon, ezért soha senkinek nem beszéltem erről. Csak megpróbáltam „fiús” dolgokkal foglalkozni, hogy ne lógjak ki a sorból. Amikor 14 éves lettem, megtudtam, hogy mit jelent a transznemű kifejezés, és sírtam a boldogságtól.  Tíz év után végre megértettem, hogy ki vagyok. Azonnal elmondtam az anyámnak, aki nagyon rosszul reagált, azt mondta nekem, hogy ez az egész csak ideiglenes, soha nem lehetnék lány, és egyébként is tévedek, mert az isten nem követ el hibát. Szülők, ha ezt olvassátok, legyetek szívesek ezt soha ne mondjátok a gyerekeiteknek semmire!  Akkor se, ha keresztények vagytok, vagy ellenzitek a transzneműséget, ezt ne mondjátok senkinek, különösen ne a gyereketeknek! Semmit nem értek el vele, csak azt, hogy még jobban utálják magukat. Ezt tette velem is.”

A transzneműség a születéskor kapott nemmel való azonosulás vagy az ennek megfelelő testi megjelenés hiánya. Az újabb kutatások kimutatták, hogy a nemi tudatnak részben biológiai alapja van: a férfitestben, de női tudattal élő emberek agya például női jegyeket is mutat. Az egyik legelfogadottabb meghatározás szerint „transzneműek azok az emberek, akiket valamilyen neműnek soroltak be – legtöbbször születéskor és a nemi szerveik alapján –, de akik ezt magukra nézve téves vagy hiányos megjelölésnek találják”.

A transzneműség identitás, vagyis arra utal, hogy az illető nemileg hová tartozónak tartja magát, nem pedig arra, hogy kihez vonzódik (vö. szexuális irányultság). A transzneműség az irányultságtól független, arra „merőleges” dimenzió: a transzneműek közt ugyanis léteznek heteroszexuálisok, homoszexuálisok, biszexuálisok és aszexuálisok egyaránt.

(Wikipedia)

Leelah anyja pszichológushoz kezdte vinni a tinit, de kizárólag olyan keresztény pszichológusokhoz, akiktől továbbra is folyamatosan azt hallotta csak, hogy nem helyes, amit érez, és inkább kérje istent arra, hogy segítsen neki „normális” életet élni.  Ez a „terápia” tovább mélyítette Leelah depresszióját, lázadni kezdett. Az iskolában elmondta barátainak, hogy a fiúkhoz vonzódik, és a barátai mind mellé álltak. Ezzel annyira feldühítette a szüleit, hogy azok azonnal kivették az iskolából. Öt hónapon át otthon tartották bezárva. A telefonját és a számítógépét elvették.  Barátok, bárminemű segítség és társaság nélkül tengődött, a legmélyebb depresszióban. Végül hónapokkal később visszakapta a telefonját és az internetes kapcsolatát, de a szülők nem egyeztek bele abba, hogy orvosi segítséget kérjen ahhoz, hogy megkezdje a nővé változtatás fizikai folyamatát, például a hormonterápiát.  Szülői engedély nélkül erre várnia kellett volna 18 éves koráig, ami szerinte már túl késő lett volna ahhoz, hogy teljesen sikeres legyen. Nem bírta kivárni.  Úgy érezte, minden kilátástalan:

„Soha nem leszek boldog. Vagy úgy fogom leélni az életemet, mint egy boldogtalan férfi, aki nő szeretne lenni, vagy mint egy még boldogtalanabb nő, aki gyűlöli magát. Ebből nem lehet jól kijönni. Nincs kiút. Már így is elég szomorú vagyok, nem akarom, hogy még rosszabb legyen az életem. Az emberek azt mondják, hogy jobb lesz, de az én esetemben ez nem igaz. Rosszabb lesz. Minden nap rosszabb. Azt szeretném, ha a minden tulajdonomat eladnák, és a pénzt, és a bankban tartott pénzemet a transz emberjogi mozgalom egyik szervezetének adnák. Leszarom, hogy melyiknek. Csak úgy fogok békében nyugodni, ha egy napon a transzneműekkel nem úgy bánnak majd, ahogyan velem bántak, hanem emberként, valós érzésekkel és jogokkal. A nem kérdéseiről muszáj lenne tanulni az iskolákban, és minél korábban, annál jobb. Azt szeretném, ha a halálom jelentene valamit.  A halálomat számítsák bele a transzneműek öngyilkossági statisztikáiba. Azt szeretném, ha valaki ránézne erre a számra és azt mondaná: „ez ultragáz”. És javít rajta. Javítsátok meg a társadalmat. Légyszi. Viszlát.”

Leelah december 28-án egy teherautó elé vetette magát, és szörnyethalt. A blogja hamarosan terjedni kezdett a közösségi oldalak segítségével, és a média is felkapta az esetet. A gyászoló anya a CNN-nek adott interjúban azt bizonygatta, hogy férjével nagyon szerették a fiukat (folyamatosan a fiuknak nevezte ők, és letagadta, hogy akár tudott volna a női névről, amit Leelah élete utolsó éveiben használt), de a vallásuk miatt nem támogathatták őt. Az apa nem volt hajlandó nyilatkozni.

Leelah utolsó kívánsága lehet, hogy valóra válik, az ő nevével szeretnének egy törvényt létrehozni, amely betiltaná a transzneműek „nemváltoztató terápiáját”, amiben neki is része volt egy pszichológus által. Ezek a terápiák a szakemberek szerint nemcsak hogy nem használnak, de nagyon károsak is. A transzneműek pszichológiailag az egyik legjobban veszélyeztetett csoport, egyes statisztikák szerint minden évben 46 százalékuk kísérel meg öngyilkosságot.  A petíciót közel 300 ezren aláírták már.

Másutt

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?