Svédország negyedik legnagyobb városában dolgozom, onnan 57 kilométerre lakunk, ami vonattal pontosan 36 perc. Ekkor olvasgattam egy-két bejegyzést arról, hogy milyen állapotok uralkodnak otthon, ami még hagyján, de ami még jobban meglepett, az azok a kommentelők, akik folyamatosan lehordják a rossz tapasztalataikat megosztókat, cikkezőket (amik szerintem teljesen jogosak), mondván, örüljenek annak és érjék be azzal, hogy a pici egészséges. Ezután gondoltam úgy, hogy leírom én is a mi történetünket: szerintem ez így normális.
Mivel a kisvárosban, ahol lakunk, nincs szülészet, így a már említett nagyváros (ahol dolgozom) kórházához tartozunk területileg, oda kellett mennünk szülni. A távolság kicsit aggasztó volt, de a nőgyógyászunk csak mosolygott, amikor aggodalmunk fejeztük ki, és a kezünkbe nyomott egy telefonszámot, egy éjjel-nappal hívható taxisét, aki ha nincs otthon az apa, akkor besiet velünk a kórházba. Szerencsére amikor a feleségemnél beindultak a fájások, én már rég a megérdemelt egy hónapos fizetett szabadságomat töltöttem (a főnök hazazavart, mondván, hogy ez fontos esemény, tessék otthon lenni, mert ilyenkor már bármikor elkezdődhet a szülés.
Értesítettük a kórházat (reggel 10 körül), hogy jövünk, majd egy sor kérdés után azt mondták, maradjunk még otthon. Este 8-ig bírta a feleségem, amikor ismét szóltunk, hogy már úton vagyunk. Beértünk az ügyeletre, ahol megvizsgálták, majd azt javasolták, hogy gyógyszeresen lassítsuk a szülést, és gyenge altatókat adnak, hogy kipihenhesse magát a kismama a szülés előtt.
Hazamentünk, mindketten aludtunk. 11 körül újra kezdődtek a fájások. 12 körül bent voltunk újra, ahol be is fektették a feleségem. Azt tudni kell, hogy Svédországban nincs jelen orvos a szülésnél, de azonnal elérhető, ha bármi is eltérne a normálistól, és csak akkor császároznak, ha a baba élete veszélyben van. Szóval egy szülésznővel (talán a bába a legmegfelelőbb szó asszem) és egy nővérrel kezdtünk. Minden mozdulatukat elmagyarázták és mindenre engedélyt kértek, amire mi minden esetben egy gyors okéval válaszoltunk.
Amint a feleségem elérte a 9-10 centimétert, megrepesztették a burkot és megindították a szülést, hogy ne kelljen még tovább vajúdni. A baba és a mama is végig szív- és oxigénmonitoron volt, és amint a sokadik tolás után sem akart előbújni a pici, látva azt, hogy a baba oxigénje esett és a szíve is lassult, azonnal szóltak az orvosnak, aki a főnővér kíséretében szinte azonnal meg is jelent. Innen ők ketten irányítottak.
Amíg ők felmérték a terepet, a szülésznő bőszen fordított angolra, és magyarázta, mi fog következni, majd engedélyt kért arra is, hogy egy orvostanhallgató bejöhessen és végignézhesse a szülést. Másodpercek alatt megszületett a döntés arról, hogy vákuummal fognak a picinek segíteni. Itt megjegyzem, hogy én régen tűzoltóként dolgoztam otthon, de ilyen csapatmunkát én még életemben nem látta. Mineni ennek megfelelően cselekedett, és bő egy perc után hangos gratuláció és széles mosolyok közepette tették fel az én pici Gabrielemet az anyukája hasára.
Mindenki mosolygott és a feleségemet simogatta, dicsérgette. Úgy éreztük magunkat, mint egy győztes. És azok is voltunk, persze pityeregtünk is egy kicsit. Az orvos még egyszer gratulált és eltűnt a tanulóval és a főnővérrel együtt. Perceken belül megérkezett a sebész, aki jobbnak látta, ha a feleségemet egy kisebb műtétre elviszik, hogy összevarrják. Addig a picit az én csupasz mellkasomra fektették, hogy a testemmel melegíthessem. Míg a pici aludt, engem 15 percenként tájékoztattak, hogy a feleségemmel minden oké.
Ezután hat napot töltöttünk a kórházban. Mindenkinek saját szoba jár, napi kétszeri meleg étkezés a mamának, papának, külön konyha reggelihez, valamint, ha napközben ennél egy szendvicset vagy almát, az is van, tea, kávé és kétfajta gyümölcslé kíséretében. Pizsama, köntös a saját szekrényben mindig készen, frissen mosva, a feleségemnek intim betét, a picinek pelenka és bébiétel korlátlan mennyiségben. Minden hat szobánként két nővér, és szintenként egy ügyeletes orvos dolgozott 0-24 órában 8 órás váltásokban.
A hat nap alatt mi így is legalább 10 különböző nővérpárossal találkoztunk, akikben csak egy közös volt: mindegy, hogy délután kettőkor vagy hajnali háromkor hívtuk őket (volt amúgy, hogy 15 percenként vagy ötször), akkor is fél percen belül mosolyogva érkeztek, mindig megcsodálták a picit, megsimogatták vagy karba vették és úgy kérdezték, hogy miben segíthetnek. Ha kellett, megetették, bepelenkázták, megmutatták újra, segítettek szoptatni, jótanácsokkal látták el, stb. Magyarul még a fenekünket is kinyalták.
Ottlétünk alatt folyamatosan látta orvos (az egyikük véletlenül magyar volt), és aikor hazaengedtek minket, mert elmúlt a sárgaság és a pici gyarapodni kezdett, akkor útravalónak a kezünkbe adtak egy köteg papírt (angolul), hogy abban minden benne van, a fontos telefonszámoktól kezdve addig, hogy hogyan etessünk és a feleségemnek milyen tornagyakorlatokat kell csinálnia… minden!
Jó hangulatban váltunk el az éppen ügyeletes nővértől, aki búcsúzóul még átölelte a feleségem és megdicsérgette a picit. A baba és a mama papírjait és kórlapját neten átküldték a mi kisvárosi kórházunknak, ahonnan másnap már hívott is a hölgy, hogy mikor jöhet meglátogatni minket és a babát. Otthon meg már vártak minket a kalandos úton kirepült szüleim.
Pár hétre rá kaptuk meg a kórházi számlát. Kettőnknek a havi fizetésem tizenketted részét kellett kifizetnünk kórházi hozzájárulás címen. A nővéreknek és az orvosoknak nem adtunk semmit (csak vagy egymilliószor mondtuk nekik, hogy köszönjük), és igazából egyszer sem, egy percig sem éreztük azt, hogy adnunk kellene. (Bár a magyar gyerekorvosnak a kezébe csúsztattam egy óriás túró rudit, aki meglepődve csak annyit tudott kérdezni: Biztos? Ez nagyon nagy érték?
Mindkettőnket kellemes, jóleső érzés tölt el, amikor visszagondolunk a kórházban töltött napokra, még jobban emelve ennek a gyönyörű pillanatnak az értékét, amikor az embernek megszületik az elsőszülött kisfia. Számunkra és itt minden ember számára ez a normális. Szerintem minden ettől eltérő, amiket itt pár bejegyzésben olvastam, igenis felháborító és megalázó. Egyes körülmények és bánásmódok pedig nem emberhez méltóak, amibe nem szabad beletörődni.
egy büszke apuka
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
