Túl voltunk tehát az első sokkon: nem lehet gyerekünk. Szemesültünk azzal, hogy a gyerek nem ’jár’, nem lehet kiérdemelni: képzeletbeli aktánkra ellentmondást nem tűrően rápecsételték az ítéletet. Első megdöbbenésünkben fel sem merült bennünk annak a lehetősége, hogy ez talán nem száz százalékig igaz. Vagy hogy a biológiában nincsen száz százalék. Se nulla százalék.

 

Az utóbbi időben megtépázott optimizmusom akkor még dübörgött annyira, hogy másnap reggel már inkább dacos voltam, mint szomorú. Mit nekem andrológusi vélemény! Nem tudnak ezek semmit. Amúgy sem volt megnyerő Dr. Nyitottablak, szóval gondolatban visszaadattam vele a diplomáját és felmentettem a hippokratészi eskü alól, plusz biztos, ami biztos az édesanyukáját is felemlegettem, aki nyilvánvalóan nem tehet semmiről, de hát ez van, az élet nem fair. Sejthető, mi következett: belevetettem magam a meddőség-lombik-andrológia ördögi háromszögébe, és alámerültem az önsegítő parafórumok és holnapok végtelen bugyraiban. Végtelen mennyiségű cikk, topik és hozzászólás végignyálazása után egyvalami lett a napnál is világosabb számomra: egy orvos nem orvos! Az orvostudomány a jelenlegi állás szerint borzasztóan szubjektív tudomány. Rengeteg történetet olvastam arról, hogy egyik orvos ezt mondta, a másik azt.  Egyik nőgyógyász még nem hallott arról, ami a másiknak rutinvizsgálat. El nem tudom képzelni, hogyan lehetséges ez, maximum ha 2 kilométeres távolságot tartanak a nettől. Pár nap alatt sikerült olyan szinten átfogó képet kapnom a témáról pusztán a netet használva forrásul (nyilván köbgyököt vonva mindenből), hogy szinte már bizakodtam. Azt még nem tudtam, hogy miben, de bizakodtam.

 

Mivel meggyőztem magam, hogy még semmi sem végleges, és sikerült Ghostmant is meggyőzni, így bejelentkeztünk a Kaáliba. Ha mást nem, akkor meghallgatunk egy másik véleményt is, több szem többet lát, mit veszíthetünk? Ettől sokkal rosszabbat már nem tudnak mondani. Szeptemberben hívtam fel az intézetet, mindegy volt, melyik dokihoz kerülünk (állítólag ha nem ragaszkodunk orvoshoz, akkor hamarabb adnak időpontot), és november 25-re kaptunk időpontot. Titkon drukkoltam, hogy az egyetlen női orvost kapjuk, és bejött! A várakozás három hónapja borzasztóan lassan telt, de legalább volt időm kikupálódni a témában és mondhatni kész akciótervvel álltunk a dokinő elé.

 

A Kaáliban is van regisztrációs díj, 13.000 Ft, ez egyben az első konzultáció díja is. Minden további beszélgetés a dokinkkal 1.500 Ft. Láthatóan értékelik a visszatérő vendégeket. Többek között azért is esett a választásunk a Kaálira, mert egyrészt maga a lombik beavatkozás TB támogatott, másrészt pedig ez volt az egyetlen meddőségi centrum, amiről valaha már hallottam. Minden más vizsgálatért, beszélgetésért fizetni kell, viszont minden további nélkül elfogadnak más intézményből vagy orvostól származó leletet.

 

Az Istenhegyi úti épületbe érkezve számomra megdöbbentő volt, hogy hány pár várakozik éppen. Nemigen beszélgetett senki senkivel, pedig nagyon szívesen végigkérdeztem volna, hogy ti miért? Mikor? Kihez? Érthetetlen, de valahogy nem tűnt helyénvalónak. A konzultáció előtt kaptunk egy paksaméta papírt mindenféle nyilatkozattal, amik majd kellenek a későbbiekben: nagyon hasznos.

 

A lényeg, hogy végre, annyi hónap várakozás után bemehettünk a dokinőhöz, akit én addigra már gondoltatban olyan magaslatokba emeltem, hogy ő lett minden élet és halál ura. Sokat reméltünk a találkozótól. A dokinő szépen elmagyarázta hogyan történik a mesterséges megtermékenyítés (a szót leírni se semmi nemhogy végigcsinálni...), elmutogatta, hogyan szervezik meg a sejtecskék randiját, és finom erőszakkal rábeszélik a spermára a petesejtet. Ha nagyon kéreti magát a drága. A szűk keresztmetszet esetünkben a sperma, vagyis hogy honnan szerezzünk spermát? Hatalmas szerencsénkre éppen aznap rendelt az andrológus az intézetben, bár időpontunk nem volt. De a dokinő elintézte, hogy ha végigvárjuk a rendelést, akkor utolsó utániként bemehetünk a profhoz egy villámvizsgálatra. A három hónapos várakozás után ez a néhány óra már igazán semmi nem volt, úgyhogy végül is bejutottunk.

 

A Kaáli andrológiai rendelője semmiben nem emlékeztetett a Családtervezőben megismert standardokhoz, hálistennek. Itt helyben kellett adni a mintát, két külön szoba is volt erre a célra, saját mosdóval, ahogy kell. Én is bemehettem a mintaadó szobába, merthogy jóban-rosszban ugyebár. Ugyanígy nem volt kérdéses, hogy a profhoz is bemegyek. Nagyon ötletesen meg volt oldva, hogy magát a vizsgálatot ne lássam premier plán, de az azt követő konzultáción részt vehessek. A prof elhelyezkedett a bőrfoteljában, komolyan Ghostmanre nézett, majd nagy hangon közölte: én önt különös kegyetlenséggel meg fogom operálni. Hirtelen nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek, Ghostmanre sandítottam: láthatóan ő sem tudta eldönteni, hogy saját életét védelmezve állati üvöltés közepette a prof torkának ugorjon-e vagy a szeme közé nevessen, hogy te engem ugyan nem, barátocskám. Végül egyikünk sem mozdult, se nem sírt, se nem nevetett, csak meredve bámultuk a profot, ittuk szavait. Elmondta, hogy az ondóban ugyan nincsen spermium a mostani mintában sem, de ettől a hereszövetben még lehet, így herebiopsziával fog próbálkozni, hogy a lombikhoz szükséges spermát megszerezzük. Szó sem volt nemlehetgyereke-ről, se sajnálomsokszerencsétről. Mindkét oldalról vesz mintát, meglátjuk, mire elég. Juhéééj!

 

Írt beutalókat, megadta az asszisztense számát, vele egyeztessünk időpontot a műtétre. Lazán közölte, hogy ő 20-25.000 forintot szokott kapni egy ilyen műtétért, de ha nem tudunk adni, akkor sem történik semmi. Bunkóság? Lehet... de legalább megmondta egyenesen. Abban a pillanatban az sem bírt volna felbosszantani, ha azt mondja, hogy a műtét fejében egy hónapig a lábkörmeit kell reszelgetnem.

 

Mégis lehet gyerekünk! Mégsem száz százalék, mégsem nulla százalék! Semmi százalék csak herebiopszia és lombik! Nem baj, hogy műtét, nem baj, hogy altatás, nem baj, hogy hormonok, nem baj, hogy sok-sok pénz és energia, ezerszer könnyebb lesz, mint az az éjszaka.

 

Virgili