Farfekvés miatt császározni akarták, ám különböző praktikákkal rábírta a kislányát, hogy forduljon meg. Egy nappal a kitűzött műtét előtt a baba megfordult, így lehetővé vált a természetes szülés. A vajúdás során az orvos kézzel próbálta tágítani a méhszájat, amit később a szülésznő is megpróbált: a kismama vinnyogott a „vizsgálat” alatt, majd a fájdalomtól és a félelemtől sírni kezdett. Amikor Sári megszületett, egy pillanat alatt lezárta a végeérhetetlennek tetsző szülési procedúrát. Te is megosztanád szüléstörténeted? Küldd el nekünk a bezzeganya@bezzeganya.hu címre!
Minden probléma és komplikáció nélküli kilenc hónap végén, az eredetihez képest 25 kilóval nehezebben jutottam el 2010. június 25-ig, mikor Sárinak a számítások szerint születnie kellett volna. Illetve a műtéti kiírás szerint már két nappal korábban megérkezett, mivel az utolsó három hónapját fejjel felfelé, ücsörögve töltötte, vagyis farfekvéses volt. Persze leendő apukája tudta, hogy meg fog fordulni, én meg álltam gyertyában szorgalmasan, és csináltam a többi gyerekfordító boszorkányságot, eredménnyel, hiszen a császár napja előtt befordult a várt menetirányba. Ami még nem jelentette azt, hogy most már ki is akarna bújni. Emlékszem, milyen jópofa volt az embereket meghökkenteni, például a hétvégi kerti partyn, amire elmentünk, hogy amikor megkérdezték, mikor fog születni, mondhattuk, hogy hivatalosan már négy napja megszületett.
Egyik éjjel aztán, ahogy szokás szerint ücsörögtünk kint a teraszunkon a langyos éjszakában, éreztem, hogy fájdogál a derekam, mintha menstruálnék. Hú, mondtam, ez már az lesz, de mivel épphogy csak fájt, azt is ritkásan, békében elmentünk lefeküdni. Éjjel néha felébredtem a fájásokra, de simán visszaaludtam, nem voltak erősek. Reggel kellett mennem ctg-re, és hát akkor is tízpercenként belenyilallt a derekamba valami, ezért mondtam a leendő apukának, hogy vigyen már el ő a kórházba, mégiscsak vajúdok, vagy mi. A ctg elég komoly fájásokat mutatott, én meg kezdtem örülni, hogy ha a gép szerint ez erős, nekem meg csak épphogy, akkor bírható lesz ez az egész. Ekkor azonban kaptam egy kis ízelítőt, ugyanis az orvosom „megvizsgált”, és miután elcöcögte a szülésznőnek, hogy semmi tágulás, olyat csinált, hogy szívem szerint sikítva rúgtam volna fejbe, miközben rohanva, örökre elhagyom a kórházat.
Persze nem ezt tettem, hanem a döbbenettől és fájdalomtól elkerekedett szemmel bámultam, és igyekeztem visszafojtani a sírást és a vinnyogva könyörgést, hogy hagyja abba. Szerencsére ezt előbb-utóbb megtette, és hazamehettem. A szülésznőm kért, hogy 3 óránként küldjek neki helyzetjelentést, egyébként meg élvezzem az életet. Élveztem is az utolsó napot, nagyon nyugodt voltam, délelőtt még aludtam is egyet, majd megnéztem az aznapi meccset, ami akkoriban, a foci-vb idején, állandó elfoglaltságom volt a meggyes dinnyesaláta-evés mellett. Igaz, a meccs közepére eljutottam odáig, hogy fel kellett állnom az egyre sűrűsödő görcsöknél, ülve nem nagyon akaródzott elviselni őket. Mire a leendő apuka hazaért a munkából hat körül, már öt percenként nyomtam le a telefon stopperét, és a kiegyensúlyozottságom is kezdett halványulni.
A fájások bármilyen sűrűk is voltak, egy-egy percnél nem nyúltak hosszabbra, így az addigra forródróton lévő szülésznőm csak fél tízkor adta ki a parancsot, hogy irány a kórház. Felhívtam az orvosomat is, hogy megyek be a kórházba, mondta, hogy jó-jó, persze, majd lefeküdt otthona nyugalmában aludni.
Nem élveztem az autózást a budai éjszakában, alig bírtam ülve maradni, és egyre jobban féltem. A rám kapcsolt ctg ugyanolyan erős fájásokat mutatott, mint reggel, amit nem értettem, mert az érzés elképesztően más volt, de hiába fixíroztam a gépet, nem írta ki, hogy rettenetes fájdalom, és azonnal jön ki a gyerek. Ezúttal a szülésznőm „vizsgált meg”, és bár ő jelezte, hogy ne szokványos vizsgálatra számítsak, a tágítás „kicsit fájni fog”, mégsem esett jobban, mint a reggeli. Nála már konkrétan vinnyogtam, és kiérve a vizsgálószobából a fájdalomtól és félelemtől bőgni kezdtem. Hangulatomat nem oldotta a szomszédos szülőszobából kihallatszó folyamatos velőtrázó sikítás sem. Mivel a méhszájam tágulata, dacára a szülésznőm és orvosom vizsgálati igyekezetének, továbbra is nulla volt, azt javasolták, hogy sétáljunk a kórház parkjában. Megkezdtük tehát a leendő apukával életünk egy újabb emlékezetes szabad ég alatt töltött nyáréjszakáját.
Boldogságunkat csak az árnyékolta be, hogy négy, majd három, majd kétpercenként megálltam lihegve nekitámaszkodni egy lámpaoszlopnak, vagy a kórház valamelyik épületének, vagy ha épp nem volt más, a leendő apukának. Ő minden fájás után adagolt egy homeopata bogyót, és egy-egy erősebb nyögést és görnyedést kiváltó fájás után megkérdezte, hogy „na?” – amitől egyre idegesebb lettem, hiszen előrehaladást nem nagyon tapasztaltam. A nyugalmasabb szakaszokban felidézgettük korábbi romantikus nyári éjszakáinkat, és én minden erőmmel azt kívántam, bárcsak a dubrovniki mólón ülnék megint mellette és egy üveg bor mellett, és ez az egész, amiben most vagyok, szűnne meg azonnal. Nem értettem, mi a fene volt az az agylövés, amitől elkezdtem akarni ezt a gyerek-dolgot, és tűnődtem, hogy hogyan tehetném meg nem történtté az egészet.
Összesen három és fél órát sétáltunk, fél négykor döntött úgy a szülésznő, hogy borotvál, beöntést ad, és betelepedhetünk egy szülőszobába. A beöntés volt a legjobb, ami aznap éjszaka történt. Szemben minden addigi eseménnyel, nem fájt, és konkrét eredményt hozott, ami jóleső érzés volt. A tágulás viszont továbbra is csak egyujjnyi volt. A szülőszobában alig bírtam felmászni az áldozati oltárra emlékeztető ágyra, és annyira elegem lett már az egészből, hogy a fájások is elkezdtek ritkulni, néha tíz perc szünetem is volt. Arról fantáziáltam, hogy végleg leállnak és hazamehetünk, amikor megjelent az ügyeletes orvos egy irdatlan tűvel, hogy ő most burkot repeszt. Ettől teljesen bepánikoltam, azt képzeltem, hogy az ismét rettenetesen fájni fog, és én nem akarok több ilyen fájdalmat, mint a „megvizsgálás”. Ki is ment az orvos dolgavégezetlenül, bár annyit mormogott azért, hogy szerinte a burokrepesztés nem is fáj. Na de hol hittem én ezt el addigra? Végül a szülésznő és a leendő apuka rábeszélt a burokrepesztésre, amit, őszintén megmondva, tényleg nem is éreztem.
Reggel hatra jutottunk el a fantasztikus kétujjnyi tágulatig, ami már lehetővé teszi az epidurális érzéstelenítést, meg az oxitocin infúziót. Mit bántam én már akkor a természetes szülést, a jóga-pozíciókat és Ina May Gaskint, érzéstelenítést akartam. A szülésznő elkezdett felhajtani egy „anesztes kollegát”, hogy beadja az edát, én meg el-elájultam a fájdalomtól és a fáradtságtól. Az anesztes kollégák kis türelmet kértek, mert műszakváltás előtt nem akart már egyik se jönni. Az új műszak azonban nem fél hétkor, vagy hétkor kezdődött, mint hittem, hanem fél nyolckor, méghozzá egy laza meetinggel. Negyed kilenckor meg is jelent a kolléga, mintegy két és negyed órával immár feleslegesen nyújtva meg a fájdalmaimat. Az agyamra borult ködön át azt kicsit furcsállottam, hogy a szülésznőtől kérdezi, hogy pontosan hova szúrjon, és hogy kösse be a cuccot, de annyira már ez sem érdekelt.
Az érzéstelenítéssel együtt felvirradt a nap, kiderült az ég, új időszámítás kezdődött. Ahelyett, hogy aléltan zuhantam volna alvásba, megélénkültem, beszélgetni kezdtem, valamint azt éreztem, hogy mindjárt bekakilok. A szülésznő szerint ez jó, jön már a baba, azt jelzi, és lassan tényleg ideje lenne, hogy beérkezzen az orvosom is, hiszen már a munkaideje is rég tart. Míg ő próbálta a folyosóról telefonálgatva felhajtani az orvosomat, én éreztem, hogy szétrobban a medencém, kiszakad a fenekem, kifordul a belsőm, szalajtottam is a leendő apukát, hogy kerítse gyorsan elő a szülésznőt, itt komoly dolgok történnek. A szülésznő már látni vélte a baba fejét, és elkezdődött az a jelenet, amit filmekből ismerünk: én lihegek, izzadok és hangosan nyögve nyomok, míg a leendő apuka a fejemnél, a szülésznő és a végre befutott orvos a lábamnál kiabál, hogy nyomjon, nyomjon, erősebben, gyerünk. Rögzült a pillanat, mikor az orvos egy nagy ollót csattogtatva a feje felett bocsánatot kér, de ő most gátat metsz, ami nekem olyan édesmindegy volt már, csak csinálja minél gyorsabban. És hirtelen, az egész végeérhetetlen procedúrát egy pillanat alatt lezárva, július elsején kilenc negyvenkor megszületett Sári, kis ragacsos békaként, de egy pillanat alatt olyan gyönyörű hercegkisasszonnyá válva, amilyen azóta is.
Pet.pois
