Első gyermekünk születése után viszonylag hamar előjött bennem a kistesó utáni vágy. Kis korkülönbséget szerettem volna (maximum 3 év), de a párom inkább nagyobbat. Végül kompromisszumként abban egyeztünk meg, hogy amikor kétéves lesz a babánk, akkor elkezdünk újra próbálkozni.
De a kistesó nem így gondolta, ő már novemberben “kopogtatott”. Pont az évfordulónkon sikerült róla tesztekkel is megbizonyosodni. Már kb. az első pillanattól éreztem, hogy várandós lettem. Eleinte a hetek nagyon lassan teltek, nem is bírtam kivárni a 8. hetet, számításaim szerint hathetesen el is mentem megnézni. Szerencsére már akkor volt szívhang, és a dokim számításai alapján már 7 hetes volt. Pont jöttek az ünnepek, és nem bírtam volna kivárni, hogy csak januárban lássam újra, ezért két hétre rá, még karácsony előtt újból kértem időpontot. Szépen fejlődött, és látszott, ahogy mozgatja a karocskáját, mintha integetett volna. (Párom szerint csak beintett, hogy ne zavarjam annyit.)
A 16. hétig végig émelyegtem, és szinte mindentől égett a gyomrom. Közben hiába oltattam be magam influenza ellen, mégiscsak sikerült elkapnom. Majd a második trimeszter elején rájöttem, hogy már nem vizsgálják kötelezően a TSH-t, és bár semmilyen tünetem nem volt, de már az első gyermekünknél is pici alulműködés volt, így megnézettem. Sajnos bejött a megérzésem, de most már gyógyszert is kaptam rá.
Ezektől eltekintve csodálatos 9 hónapom volt, bevallom, nem is szerettem volna, hogy vége legyen. Nagyon élveztem minden percét, hiába volt negyven fok, úgy gondoltam, mindkettőnknek jobb egyben ebben a melegben.
Aztán elérkezett a 40. hét, ennek az utolsó napjára volt megbeszélve egy ctg és egy vizsgálat. Biztos ami biztos, beraktuk a szülős táskámat is az autóba, de a nagyfiunkat magunkkal vittük, mivel semmi jelét nem láttuk annak, hogy aznap szülnék. A ctg szokás szerint semmit nem mutatott, azután jött a hidegzuhany, amikor is a dokim egy “Ajajj” után közölte, hogy innen már inkább csak a szülőszobára menjünk, mert már bő kétujjnyira tágultam, és mivel az első szülésem is kevesebb mint egy óra volt, lehet, hogy nem érnénk be, ha simán hazaengedne.
Végül a nagyfiamat még hazavittük a Mamához, és elindultunk a kórházba. A könnyeimmel küszködtem, mert már kíváncsi voltam nagyon a kisfiunkra, de imádtam várandósnak lenni, és egyelőre úgy tűnt, ezek voltak az utolsó pocakos perceim.Csodaszép utunk volt a kórházba, langyos nyári szellő lengedezett, és mindent beragyogott a telihold fénye.
Megérkeztünk, mondtam az ügyeletes orvosnak, hogy szülni jöttem, persze még mindig fájások nélkül, igazából magam sem hittem el, amit mondok, látszott rajta, hogy ő sem. Megvizsgált, majd komoly meglepettséggel az arcán közölte, hogy itt most tényleg baba lesz, mert kevesebb mint egy óra alatt már bő 3 ujjnyira tágultam.
Ugyanazt a szobát kaptuk, ahol a nagyfiunk is született, csak most nem a hóesést néztem az ablakból, hanem a holdat. A szülésznőm is megvizsgált, felrakta a pocakomra a ctg tappancsait, és vártunk. Rég volt ennyi időnk kettesben a párommal, jól elvoltunk, beszélgettünk, nevetgéltünk. Közben bejött három orvostanhallgató, ők is csatlakoztak a csevegéshez. Az egésznek annyi köze volt a vajúdáshoz, hogy mindez egy szülőszobában zajlott. Aztán megérkezett a dokim is, megvizsgált, kiderült, hogy már 4,5 ujjnyira tágultam, mondta, hogy megrepeszti a burkot. Szerencsére csak utólag mesélte a párom, hogy ez egy óriási nagy tűvel történt, de nem éreztem belőle semmit, csak a langyosan folydogáló magzatvizet. Innentől elkezdtem érezni a fájásokat, de még mindig jókat nevetgéltünk a párommal és az orvostanhallgatókkal.
De hamar az arcomra fagyott a mosoly, mert elkezdtem szétesni. Hirtelen nagyon erős fájásaim lettek, köztük 1-2 tolófájással, de még nem éreztem azt, hogy rendesen nyomni is tudnék. Teljesen bepánikoltam, megvizsgált a szülésznő, még mindig csak 4,5 ujjnál jártam, de egyre inkább tolófájássá alakultak a fájások. Nyomni nem mertem, mert féltem, hogy ezzel ártok a méhszájnak. De azt mondta a szülésznőm, hogy nyugodtan nyomjak, ha úgy érzem, azt kell. Így megpróbálkoztam vele, de elkezdtek szűnni a fájások. Bizarr érzés volt, ahogy éreztem, hogy a babám feje már kint van a méhemből, közben a lábai még a gyomromnál mocorognak. Nagyon lassan érkezett még egy tolófájás, és sikerült ismét kijebb préselni a fiunkat, majd egy következővel meg is született. A köldökzsinórt én vágtam el. (Párom egy csepp vértől is rosszul van, így ezt előre megbeszéltük, hogy ő nem szeretné.)
Gyönyörű, kerek fejű nagyfiunk lett 58 centivel és 3810 grammal. Egyből legördült a mérlegről, szóltak is, hogy nagyon erős baba, sose hagyjuk egyedül, mert bárhonnan elgurulhat. A gátmasszázs ellenére egy picit repedtem, de most sem a méhtisztítás, sem a stoppolás nem volt
olyan vészes, mint először. Sajnos arra a szülés végén jöttem rá, hogy ha inkább megpróbálom elengedni a babánkat, és nem csak a beszélgetésre koncentrálok, akkor nem estem volna szét a végére. De még így is nagyon szerencsésnek érzem magam, mert a szülés legdurvább része is csak 30 percig tartott, és utána már a karjaim közt tarthattam, akit kilenc hónapig a pocakban élveztem.
HJudit23
