Előzmény: 7 terhesség, ebből öt spontán vetélés, két élő gyermek szülése. Nőgyógyászhoz rendszeresen jártam mind a terhességeim előtt és közben is, sőt, nem hanyagoltam el a rákszűrést sem. Minden alkalommal P2 volt, de az orvosaim nem nagyon aggódtak emiatt. Mikor viszont már a második babám is egyéves volt, a rutin rákszűrést egy másik orvos végezte el, ekkor már P3 volt. Ezzel kezdődött el rákom története.

A rákszűrés eredményével be kellett mennem a nőgyógyászatra, ahol elvégeztek egy egészségügyi kaparást, hogy a szövettant elvégezhessék. A szövettan eredménye: meghatározhatatlan szövetállomány. Vissza a nőgyógyászatra, újabb műtét, immár méhszáj konizációt írtak elő. Ez a műtét is megtörtént. Öt nappal később hazamehettem. És vártam, hogy leteljen a két hét, amikorra ígérték a szövettani eredményt. A családomnak már ekkor is mondtam, hogy tudom, rákos vagyok. Persze mindenki nyugtatott, vagy simán hülyének nézett.

Amikor mentem az eredményért, nem adta ki a kezembe az asszisztensnő, hanem azt mondta, várjam meg a doktor urat. Ekkor már tudtam, hogy igazam volt, ez rák. Az orvosom pár szóval elmondta, hogy valóban rosszindulatú sejteket találtak. (A különös az volt, hogy a szövettanomon ez állt: carcinoma in situ, méhtestbe terjedéssel, pedig ha jól tudom az in situ pontosan azt jelenti, hogy nem terjed környező szövetekbe.) A dokim arra kért, hogy jelenjek meg a következő héten a megadott időben, ahol konzíliumon eldönthetjük, hogy mi legyen a következő lépés. Kétféle megoldást ajánlottak nekem: az egyik, hogy kezelgetik, nézegetik a rákot, és így talán még esélyem lesz még egy gyerekre, vagy pedig a műtét. Én a műtét mellett döntöttem. Igaz, alig múltam el akkor 30 éves, de már van két gyerekem. Nem akartam megkockáztatni azt, ami a családomban már annyi mindenkivel megesett, hogy belehaltak az elhanyagolt, vagy későn kezelt rákjaikba.

Kitűzték a műtét időpontját. (Természetesen a rákszűrés és a műtét időpontja között bő fél év telt el.) A műtét napja előtt szóban végrendelkeztem, a szüleimet megkértem, hogy segítsék férjemet abban, hogy felneveljék a két gyerekemet. Előkészítettek a műtétre – hüvelyen át távolítják el a méhemet. Asztmás vagyok, sok mindenre allergiás, így inkább a gerincközeli érzéstelenítés mellett döntöttek, amihez kaptam azért egy kis kábítást is. A műtétet így csak olyan furán éltem meg, éreztem hogyan kapirgálnak odabenn, de semmi fájdalmat nem éreztem. Akkor. Csak amikor visszavittek az őrzőbe.

Mondtam a nővérnek, hogy iszonyatosan fáj a hasam. Azt mondja, az nem lehet, hiszen még mindig hat az érzéstelenítő. Már pedig nekem szétrobban a hasam. A kezem ekkor még nem mozgott, az is le volt zsibbadva. A nővér felemelte a takarót, ahol a következő látvány fogadott minket. A hasam megpüffedt, alattam vértócsa. Azonnal riadóztatta a nővér az orvosokat. Én addig tudtam követni az eseményeket, hogy az ágyammal együtt kirobogtak az ultrahangos szobába, és megvizsgáltak, innen képszakadás. Majd jóval később ébredek ismét az őrzőben, és látom, hogy a szüleim kétségbeesett arccal néznek be rám a szoba ajtajából.

A nővér elmondásából, illetve az orvos szavaiból tudjuk, mi történt. Amikor hüvelyen keresztül eltávolították a méhemet, valószínűleg elfelejtették az egyik verőeret elzárni, ez okozta a hasűri vérzést. Mire a műtőbe kerültem, már életmentő műtétről volt szó. Sok-sok vért kaptam és slusszpoénként a hasamat felvágták, igaz, a bikinivonalnál. Jó 15 centis vágást ejtettek, valamint a dréncsöveknek újabb három lyukat vájtak a hasamba. (Ja, a főorvostól idézet: „Nem volt vészhelyzet, a szíve jól bírta!” Valószínűleg tudat alatt az tartott életben, hogy otthon vár a két gyerekem…)

A dupla műtét után igazán jól néztem ki. Katéter – egy üveg a vizeletnek, három cső – három üveg a véres folyadéknak, külső-belső varratok, nagy hasfali seb, rajta nagy tapasz... Még aznap este megkértem a nővért, hogy vegyük ki a katétert, inkább kimegyek a vécére. Na ez a „menés” azért túlzó szó. Elvánszorogtam a három méterre lévő fürdőig. Másnaptól már fel kellett kelnem, hogy minél kevesebb összenövésem legyen. Persze attól még van jócskán. Két hétig voltam a kórházban ekkor, ez idő alatt több mint tíz kilót leadtam, az amúgy is hatalmas súlyomból, így mikor a kórházból hazamehettem, negyven sem voltam. Több mint egy évnek kellett eltelnie, hogy valamennyire visszanyerjem a súlyomat, erőmet.

Ennek kilenc éve. Lassan negyvenéves leszek. Időnként belém hasít, hogy jó lett volna még egy gyerkőc, de nálam sohasem az volt a probléma, hogy teherbe tudok-e esni, hanem az, hogy úgy tudok-e maradni. A műtét után úgy gondolta az orvosom, hogy a terhességeim megszakadása, a két nehéz terhességem valószínűleg már előre jelezte, hogy odalenn nincs minden rendben. Azt hiszem, jól döntöttem, amikor úgy gondoltam, hogy inkább kivetetem a méhemet, minthogy évekig játszadozzunk az életemmel egy terhesség reményében, ami nem is biztos, hogy megmaradt volna, vagy egészséges gyermeket tudtam volna szülni, vagy éppenséggel megszületik és addigra viszont már akár máshol is kialakulhatott volna a rák és három gyermek maradhatott volna anya nélkül.

Most már arra várok, hogy nagymama lehessek (persze nem sürgetem a lányaimat, isten ments!), erre még legalább tíz évet várhatok, ha nem többet…

A tanulságok? Nos:

1. Sok-sok spontán vetélés után is lehet az embernek egészséges gyermeke, igaz, lemondásokkal jár a dolog és kitartással.

2. Nem csak a rákot, de még egy elrontott műtétet is túl lehet élni.

Lilu