29. hét

Örömteli eseménnyel indult a hetünk – hétfőn végre visszakaptuk a csilivili, rendberakott autónkat. Az elmúlt 2,5 hétben a karosszériásnál volt a kocsi; igazából már 10 napja készen kellett volna lennie, de mivel két alkalmazottja is felmondott ezidő alatt, így háromszor is eltolta az átvétel időpontját, csak mostanra sikerült befejeznie.

Az „járműmentes” hónapban a férjem néhanapján tudott céges autót intézni, hogy könnyítsünk a házi logisztikán, de mivel azt én nem vezethettem, nagyon tehetetlennek éreztem magam hetekig. Szerencsére az irodába is ritkábban kellett bejárnom ebben az időszakban, tudtam többnyire otthonról dolgozni, de ez azt jelentette, hogy a gyerek és a háztartás logisztikájának a jelentős része a férjem ölébe hullott.

Szó nélkül intézett mindent, mert én kocsi nélkül egy tisztességes nagybevásárlást sem tudtam megejteni, de most, hogy hazakerült az autó, megjegyezte, hogy azért megérezte, hogy nem vettem részt aktívan a házon kívüli intéznivalókban.

Annak örömére, hogy végre megint maximálisan mobilis vagyok, a héten minden nap bementem az irodába. Az elmúlt hetekben a szokásosnál kevesebbet láttak, gondoltam, nem árt, ha „pótolok” egy kicsit, mielőtt teljesen kiesem a munkából.

Benn rögtön meg is talált az egyik fejlesztő kollégám, ők éppen az első gyereküket várják a feleségével és minden babával, terhességgel kapcsolatos dolog rendkívül érdekli, újabban semmi másról nem tudunk beszélgetni.

Most éppen arra volt kíváncsi, hogy meddig tervezek dolgozni. Mondtam, hogy ameddig törvényileg nem vagyok szülési szabadságra kötelezve, tehát 4 héttel a terminus előttig. Teljesen le volt döbbenve, tágra nyílt szemekkel jegyezte meg, hogy az ő felesége már egy ideje nem dolgozik. Megmondom őszintén, nem emlékeztem, hogy mikorra várják a gyereket, gyorsan rá is kérdeztem – érkezett is a válasz: augusztus 29.

Tudom, hogy nem megy ritkaságszámba, hogy nők már akár félidős terhesen leteszik a lantot, de azért nem bírtam ki, hogy meg ne kérdezzem, hogy nem jelent-e majd később gondot, hogy ilyen hamar felhasználták a 6+6 hónap szülési szabadságot. Fizetetlen szabit vagy bébiszittert terveznek-e esetleg a bölcsiig fennmaradó időre, mivel csak betöltött egy éves kor után veszik fel intézménybe a gyereket?

A srác mosolyogva mondta, hogy „áh, a pénz nem probléma, mindketten dalmátok vagyunk, tudod, hogy van ez”. Ezt hallva csak sóhajtani tudtam. Ismét bebizonyosodott, hogy ebben az országban mi azon kevés nyomorult közé tartozunk, akiknek a családjában nem állnak ingatlanok számlálatlanul, kiadásra várva a tengerparton. Na nem baj, sovány vigasz, de én legalább nem unatkozom otthon terhesen hónapokig.

A hét többi része is nagyon mozgalmasan telt. Kedden az ehavi fogadóórára voltunk hivatalosak, a férjem kötelességtudóan el is ballagott a megadott időpontra a bölcsibe. Nem töltött benn fél óránál többet, a gyerekre semmi panasz nincsen, minden a lehető legnagyobb rendben. Kommunikációban magasan a korosztálya felett teljesít, még úgy is, hogy csak a horvát szókincsét, mondatalkotását és a nyelvtani helyességet veszik figyelembe, a magyar nyelvi tudása csak bónusz ezen felül.

Külön kiemelték, hogy mennyire szabálykövető, milyen szépen alszik minden délután (vesszük észre éjszaka!), és persze elhangzott a már minden hónapban szokásos: „a többi gyereknek folyamatosan dirigál, mindenkit rendre utasít és rendszeresen fegyelmez.”

A jelenlévő gyerekpszichológus szerint ez annak köszönhető, hogy többnyire felnőttek között tölti az idejét, így tanulja el, hogy mindenkit instruál és olyanok hagyják el a száját, hogy: „tedd a helyére a cipőd!”, „húzd fel a pulóver ujját!”, „ne mocskolódj!”, „vidd a tányérodat a mosogatóhoz!” és társai.

Azokra a gyerekekre, akik javarészt más gyerekek társaságában vannak (értsd: több testvérük is van), nem jellemző ez. A férjem szerint ez mind szép és jó, de neki ennél egyszerűbb az elmélete: „no wonder, she is her mother’s daughter, micromanaging the sh*t out of the world.” :D

Az nem igazán hírértékű, hogy folyamatosan intézkedik és utasítgat, de az utóbbi időben több újdonságra is felfigyeltem vele kapcsolatban. Újabban rákapott a füllentésre. Semmi borzasztóra nem kell gondolni, nem lett belőle 3 éves korára megrögzött hazudozó, de többször is előfordult már, hogy utólag nem úgy mesélt el dolgokat, ahogyan valójában megestek.

Még múlt héten történt, hogy egyik délután a játszótéren egy kötelekből font mászkókán lehorzsolta a kézfejét. Pár napja már úgy mesélte az eseményeket, hogy az a bibi úgy keletkezett, hogy őt deda megharapta. Hiába állítottam, hogy „dehát ott voltam veled, kicsim, a játszótéren, amikor megcsúsztál és lehorzsolódott a kezed”, de ő váltig állította, hogy az nem igaz, mert ez mind deda éles fogainak köszönhető.

A fogadóórán is említették, hogy a gondozóknak rendszeresen azt mondja, hogy ő csak a bölcsiben pisil pelusba, itthon mindig a bilibe vagy a wc-be szokott. Ha, na persze! Mi örülnénk a legjobban, ha ez tényleg így lenne.

Nem tudom, hogy ez mennyire jellemző ilyen korú gyerekeknél, de azért ezentúl észnél kell lennünk, hogy ne higgyünk el csak úgy mindent bemondásra, mert simán lehet, hogy nem a valós történetet halljuk tőle.

A másik érdekes fejlemény, hogy elkezdett passzívan angol szókincset magára szedni. Egy délután azt vettem észre, hogy a kacsás xilofonon fel-le ugráltatja az egyik legó figuráját, miközben a bajsza alatt mormolja a billentyűk színeit ANGOLUL!

Mi otthon elég sokat beszélünk angolul is a férjemmel, mégsem tudjuk az összes babért learatni az újdonsült tudásáért. Ed Sheeran-nal és a Godsmack-kel mindenképp osztoznunk kell a dicsőségen. Nem akartam elhinni, amikor a héten először hallottam, hogy teljes hangerővel énekli a hátsó ülésen, hogy „give me the shivers!”

Úgy tűnik, hogy több minden ragad rá észrevétlenül, mint amit mi naívan gondolunk.

A fogadóóra sikere után a férjem kitalálta, hogy „ünnepeljük meg” a gyerek remek visszajelzéseit másnap egy családi pizza-esttel. Az étket természetesen ő akarta a csemetével együtt elkészíteni, így én csak a tésztát dagasztottam be, hogy készen várja őket és csak a feltétet kelljen művészien eloszlatniuk rajta.

A lányom nagyon élvezte, hogy az elejétől a végéig részese a folyamatnak, a nyelvét kidugva koncentrált, hogy minden egyes sonkaszelet és kukorica az őket megillető tökéletes helyre kerüljön. A sütőbe már én tettem be a kész remekművet, de alig győzte kivárni, hogy elkészüljön, két pofára ette a pizzát, amit saját kezűleg csinált.

A pizzázásból aztán véletlenszerűen olasz-hét kerekedett. Ha már az apa-lánya főzőcskézéshez úgyis felbontottunk egy literes üvegnyi paradicsomszószt, akkor a maradék se menjen kárba, csütörtökön csináltam belőle egy gyors lasagne-t is.

A heti kalandjaink ezzel még nem értek véget. A múlt heti utazós írásommal magunknak is kedvet csináltam egy kis kiránduláshoz, így az első szép hétvégét kihasználva úgy döntöttünk, hogy pénteken munka után leutazunk a Plitvice Nemzeti Parkba.

Indulás előtt azonban még mindenképpen meg kellett ejtenem a most esedékes nőgyógyászati látogatásomat is. Pénten délutánra volt időpontom, így már a megpakolt autóval mentem a dokihoz, hogy a vizsgálat végeztével már csak a bölcsibe kelljen elmennünk a gyerekért és onnan azonnal indulhassunk is tovább.

Az ultrahangon mindent rendben talált az orvos, a baba továbbra is a terhesség korának megfelelően növekszik, szinte napra pontosan akkora, amekkorának ennyi idősen „lennie kell”. Hihetetlen, hogy már 1300 gramm!

Az is kiderült, hogy jól éreztem a mozgások megváltozott irányát, a múlt havi és a mostani vizsgálat között valamikor irányba fordult és most már szépen fejjel lefelé várja a szülést. Még mindig ragaszkodik ahhoz a remek szokásához, hogy minkét kezét a feje mellett tartja, eltakarva az arcát minden irányból. Már az első ultrahangon is ezt a pózt részesítette előnyben, de azért remélem, hogy a következő hetekben erről le fog szokni és nem így akar majd megszületni. Az hétszentség, hogy én azt be nem vállalom, akkor inkább felköhögöm!

A vizsgálat során kitértünk a második cukorterheléses eredményemre is. A cukorral kapcsolatosan szerencsére nincs gond, viszont a TSH értékem magasabb, mint ami ideális lenne.

Maga az érték kereken 3,6 (not great, not terrible), ami ugyan még határon belül van, de terhesség alatt ennél alacsonyabbnak kellene lennie, így kaptam rá egy nagyon minimális, mikrodózisú pajzsmirigyhormon tablettát. A nőgyógyász szerint a szülés után nem lesz semmi gondom és magától helyreáll a normál szint, de azért kéthavonta el fog majd küldeni kontrollra, hogy megbizonyosodjunk róla, hogy minden visszatért a megszokott mederbe.

Az SZTK-ból kilépve gyorsan ki is váltottam a gyógyszert és a bölcsi felé vettem az utamat, hogy minél hamarabb indulhassunk a hétvégi kiruccanásunkra.

A gyerek csütörtök délutánra természetesen betaknyosodott, de mivel az orrfolyáson kívül más baja nem volt, ezért nem mondtuk le a tervezett programot. Biztos, ami biztos, elcsomagoltuk a házi patikát és a porszívót is, így nem éreztem kockázatosnak elindulni vele – pláne, hogy csak 2 óra távolságra utazunk.

Bármennyire ígérte az előrejelzés a tiszta időt, mégis szakadó esőben érkeztünk meg a szállásunkra pénteken kora este. El is szontyolodtunk rendesen, hogy a túrázós, természetjárós terveinket kénytelenek leszünk megreformálni és más programokat keresni, de a szombat reggel szerencsére ragyogó napsütéssel köszöntött minket.

Az apartman egy óriási franciaággyal és egy egy személyes, gyerekméretű ággyal volt berendezve, de úgy döntöttünk, hogy a nagyobbik fekhely elég széles ahhoz, hogy mindannyian együtt aludjunk. Ennek nem tudom, hogy a férjem vagy a gyerek örült jobban. Mindketten imádnak velem aludni, de sajnos hármasban az otthoni ágyunkon nem férünk el kényelmesen, így kénytelenek váltásban élvezni a társaságomat. Ennek megfelőlen ki is használták az alkalmat és megegyeztek benne, hogy anya fekszik majd középen, hogy mindenkire tudjon vigyázni és mindketten kellő mértékben hozzám férjenek.

Az elrendezés egyetlen hátránya, hogy én éjszaka viszonylag rendszeresen zarándokolok a mosdó és a háló között, de a férjem – az ágy szélén lévő pozíciójából – bevállalta ezt a kényelmetlenséget a közös alvás reményében.

Másnap a gyerek izgalmában már nem sokkal 5 óra után csiripelt, így kipihenten ugyan, de igencsak korán indítottuk a napunkat. Délelőttre túrázást terveztünk, nem is vártunk túl sokáig, már a reggeli órákban elindultunk, hogy minél több időt tudjunk a célállomáson, a Korana folyó vízeséseinél tölteni.

A patak egy völgyben folyik, a túra ennek megfelelően hegyvidéken vezet keresztül, ahol bőven vannak emelkedők, de szerencsére nem kellett hosszan kaptatnunk, hogy a vízparthoz érjünk. Jól esett kicsit mozogni a kellemes délelőtti napsütésben a friss levegőn és a napi 10ezer lépéses célkitűzésemet is teljesítettem még mielőtt tizet harangoztak volna a falu kis templomában.

A Plitvicei-tavakhoz nem terveztünk elmenni, mi a férjemmel már többször voltunk, a gyerek meg még nem tudná kellően értékelni az ott látottakat, így arra jutottunk, hogy délután ellátogatunk a vadonatúj Speleon Centerbe (https://barac-caves.com/visit-speleon/), ahol az őskorban a környéken honos állatfajokkal lehet egy kiállítás keretében megismerkedni.

Nem tudom, hogy a korai ébredésnek vagy az idegen környezetnek volt köszönhető, de a lányom szombaton teljesen kifordult magából. Borzasztó renitens volt egész nap, nem fogadott szót, bármit kértünk tőle, mintha meg sem hallotta volna.

Mire megérkeztünk a Speleon Centerbe, már nálam is betelt a pohár. A parkolóban futkározni kezdett és a sokadik leszart „ne szaladj el” után sikeresen el is bőgtem magam tehetetlenségemben.

Úgy utálom, hogy ennyire ki vagyok szolgáltatva a hormonoknak! Tényleg nagyon rosszul esett, hogy minden egyes „szófogadatlanságot” igyekeztünk egész nap türelmesen kezelni, megbeszéltük, hogy mit miért nem szabad, de azért erélyesen adtuk azt is a tudtára, hogy mi vagyunk a felnőttek, neki ránk kell hallgatnia. Erre egyik fülén be, a másikon ki, ugyanúgy folytatja tovább ezt a viselkedést!

Az apja rögtön átvette a gyerek dorgálását és megegyeztek benne, hogy innentől nagyon jól fog viselkedni, hogy anya ne legyen szomorú. Utólag mondta a férjem, hogy látszott rajta, hogy nagyon megijedt, ő is sírni kezdett, amikor meglátta az én könnyeimet, még az ujját is szopni kezdte rémületében, hogy így lát.

Kicsit lelkiismeretfurdalásom is volt, hogy sikeresen traumatizáltam a gyereket, de aztán meggyőztem magam, hogy talán nem akkora probléma, ha látja, hogy a viselkedése milyen hatással van másokra. Pláne, hogy ezt követően tényleg nagyon szófogadóan és angyalian viselkedett.

A dráma lecsengése után bementünk a központba, hogy megnézzük a tárlatot, ha már eljöttünk idáig. Kiderült azonban, hogy önállóan nem, csak a 60 perces vezetett túrán van lehetőség végigjárni a kiállítást, amihez nem éreztük eléggé érettnek a lányunkat, nem akartuk, hogy elrontsa a többi résztvevőnek az élményét azzal, hogy be nem áll a szája és nem tudja csöndben hallgatni a tárlatvezetőt.

A recepción azonban így is nagyon szívélyesen fogadtak minket, felajánlották, hogy használhassuk a centerben kialakított játszóházat és a kiállítás egy kisebb részét is megnézhettük, anélkül, hogy jegyet váltottunk volna. Vettünk is egy ősállatos kirakót a gyereknek, hogy legalább ennyivel hozzájáruljunk a múzeum fenntartásához, ha már a belépésért nem fizettünk.

Visszaúton a szállásra megálltunk a Barać-barlangnál (https://barac-caves.com/visit-cave/) is. Arra számítottunk, hogy a barlangba is csak vezetett túra keretében lehet ellátogatni, de ettől függetlenül szerettük volna megnézni az itt kialakított közösségi piknik-kertet. A hegy lábánál folydogáló, egymást keresztező kis patakok csodás környezetet biztosítanak a lombos fák közötti hűsöléshez. A napozó- és hintaágyak, a tollaslabdapálya és a mindennel felszerelt játszótér csak extrák a kikapcsolódáshoz; a barlangtúra nélkül is nagyon élvezetes pár órát töltöttünk itt – a gyerek esetében ez persze az idő 80%-ban a homokozót jelentette.

Vasárnapra azt terveztünk, hogy miután kijelentkeztünk a szállásról, rögtön útnak indulunk és a reggelinket a közeli Rastoke (https://plitvickedoline.hr/en/attraction/rastoke/) városkájában költjük el. Itt találkozik a Slunjčica folyó a Korana-val, ketten együtt rengeteg vízesést hoznak létre és ezekre a vízesésekre – szó szerint a víz fölé –, épült ez a pici település.

Festői látványt nyújtanak a régimódi kőből és fából épült házak a zsalugáteres ablakaikkal, de ha őszinték akarunk lenni, a mi gyerekünket egyértelműen a „sok víz” érdekelte a leginkább.

Magán kívül volt a boldogságtól, hogy egy aprócska kis kávézó fa teraszán fogyaszthatta a reggeli kakaóját és fánkját, miközben a lábunk alatt hangosan zubogott a víz. Reggeli után majd két órán keresztül sétáltunk a városban mire minden csobogó kis patakot megnéztünk, minden elérhető kavicsot a vízbe dobtunk és természetesen rengeteg fényképet is csináltunk.

Ez már tényleg a rövid hétvégi kirándulásunk utolsó állomása volt, innen egyből hazafelé vettük az irányt. Mindannyian kellemesen elfáradva, rengeteg új élménnyel gazdagodva értünk haza. Mindent összevetve nagyon jól éreztük magunkat és a hazaúton is csak ötvenháromszor kellett közösen végigénekelnünk, hogy „töröm, töröm a mákot...”

Salty