Káosz. Dobozok mindenhol. Dögmeleg. Feszültség. Egy hete költöztünk át az anyósomhoz, de ez az első nap, hogy reggeli után nem rohanok el a gyerekkel, hogy aztán csak este hét után – vonakodva – jöjjünk vissza. És komoly lélekjelenlétre van szükségem, hogy ne kezdjek el mindent kidobálni az ablakon. A nyolcadikról.

Reggel az első mozdulattal kalapácsként vágott fejbe a migrénes fejgörcs, nem is csoda egy ilyen sűrű hét után. Természetesen Anyós pont ezt napot választotta ki, hogy a fejére fújja a fél hajlakkos flakont – így már nem csak a fejem fáj, de a torkom, a szemem, és a fülem is, valamint folyik a nyál a számból. Borka az anyósom szobájában alszik, mert a férjem altatta reggeli után, és azt mondta neki, hogy oda tegye le.

Olyan jó dolgok történtek velem a múlt héten, és úgy dühít, hogy nem tudom kiélvezni. Bizonyára a hormonok miatt is érzékenyebb vagyok, de az dühít a leginkább, hogy a várandósságomból kell erre az áldatlan állapotra hónapokat szánnom. Ahelyett, hogy pihennék, testileg-lelkileg készülnék (amellett, hogy mostanában egyre több időt foglal el a házunk belső kialakításáról való álmodozás), összeszorított foggal nem szólok vissza. Legalábbis nem mindig. De vajon ez az elfojtás mennyire befolyásol negatívan? Vajon mennyi kárt okoz, hogy most, amikor nőiességemben kéne kiteljesednem, és komoly felelősséget vállalnom, oktalan gyerekként kezelnek? Meddig van energiám fenntartani ezt az állandóan mozgásban levő életmódot? Vajon mennyi időre lesz majd szükségünk, hogy az ez idő alatt házasságunkban elszenvedett károkat helyrehozzuk? Ugye helyrehozhatóak?

A férjemmel kapcsolatban is kicsit disszonáns érzéseim vannak. Gyakran mintha elfelejtené, hogy babát várok, vagy hogy a Borkával való mindennapok nem láblógatásról és koktélszürcsölgetésről szólnak. Rohanok: hátamon a tízkilós Kölök, húzom magam után az ugyancsak dögnehéz banyatankot (igen, mifelénk ezt minden kirekesztő mellégondolás nélkül így hívják), félájultan, feldagadt lábakkal esem be az ajtón este, és akkor miért nem vettem pelenkát, vagy húst, vagy celluxot, vagy tudomisénmit. És este altatás után miért nem vagyok képes még pakolászni egy kicsit, miért fekszem le, ha úgyis csak forgolódom órákig.

Ugyanakkor az otthon szüléssel kapcsolatban csöndesen, a háttérben – de támogat. Még a szülésfelkészítő hét egyik napjára is eljött velünk, és a maga férfi módján tetszett is neki (ugyan a filmek némileg felidegesítették, mert eszébe juttatták az előző szülésemet). Abban is egyetértettünk, hogy az A terv Borka otthon tartózkodása a vajúdás és szülés alatt (ezt a továbbiakban bővebben ki fogom fejteni). És néha elkapok egy-egy pillantást, amiben felfedezni vélek valami elismerésfélét.

Valószínűleg kicsit kevesebb lenne a feszültség köztünk, ha lenne lehetőségünk az intimitásra. Nem feltétlenül szexre gondolok (bár abból is elbírnék úgy kétszer ennyit), hanem egy kis nyugodt összebújásra reggel, amikor nem ugrunk ki az ágyból, mint az őrültek, mert be kell vásárolni, vagy megyünk le Veresre (haza!), vagy nem kell egyéb sürgős ügyet elintéznünk; esetleg este fél óra összeölelkezős beszélgetésre úgy, hogy nem alszik be három percen belül, vagy utolsó eszméletünkkel nem próbálunk egy kicsivel komfortosabb környezetet kialakítani. Mozira, színházra, romantikus vacsorára nem vágyom, mert úgysem tudnék ellazulni Borka nélkül, vagy legalábbis azzal a tudattal, hogy nem én vagy az apja vagyunk vele. De egy lődörgés, strandolás, csakúgylevés HÁRMASBAN, minden rokon, konkrét napirend nélkül balzsam lenne az idegeimnek.

Férjem kívánságára ellátogattunk egy 4D-s ultrahangokat készítő helyre. Megmagyarázhatatlanul ideges voltam emiatt egész nap, Borkával is csak morcogtam. Előzőleg többször készült ilyen felvétel, és mindig nagyon vártam. Mindig büszkén mutogattam a képet, hogy

„Ez itt az ÉN lányom, ugye milyen gyönyörű?”

Most kiborultam utána. Nem voltam felkészülve a „találkozásra”. Szó szerint sokkolt, hogy az ő arca nem ugyanaz, mint Borkáé, és kínzó kérdéseket vetett fel ez a felismerés. Eddig nyugodtan éltem a tudatban, hogy a férjemnek elég jó felesége vagyok, és a lányomnak elég jó anyukája – de vajon Ketteskének is elég jó anyukája tudok-e majd lenni? Ha igen, megmaradok a férjem elég jó felesége, és Borka elég jó anyukája? Elég leszek mindenkinek?

Ráadásul a gépet kezelő hölgy megsúgta a férjemnek a kis Borsó nemét. És most nem tudom, hogy tudni akarom-e. Eddig szilárd meggyőződésem volt, hogy meglepetést szeretnék, de most elbizonytalanodtam, hogy vajon nem tudnék-e jobban ráhangolódni a kis Jövevényre, ha lenne neve? Hiába más eddig a teljes várandósságom, lánynak érzem. Az arca alapján viszont inkább fiúnak tűnik. És azért nem mindegy, hogy Róza (akkoris!!!) vagy Soma.

Úgy érzem, hogy nem tudom könnyebbé tenni a jelenlegi életemet. Tudom, hogy ilyen érzésekkel nem szabad nekimenni a szülésnek (pláne nem otthon), mert sarkalatos elakasztó pontok, és érzem, hogy segítségre van szükségem, de nem tudom, hogy mivel tudnám kibillenti magam ebből a hormonokkal jócskán feltüzelt, konok feszültségből. Pedig még van pár hetem a második trimeszterből, amit jó lenne nyugodt várakozással tölteni, mielőtt aktívan belevetem magam a szülés körüli teendők elintézésébe.

Az első lépés, hogy teszek egy próbát a citromfűvel. Talán, ha nem riadnék fel félálomból többször lefekvés után azzal a belső képpel, hogy Borka épp kimászik az ablakon és zuhan lefelé, kicsit kipihentebb lennék reggel, és nem utálnék mindent ennyire, már mielőtt kinyitom a szemem.

Bojszy